Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fél évszázada írta alá a hat alapító: Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg a Római szerződést. Az eddig szinte töretlenül haladó integráció – amelynek legfontosabb vívmányait már az alapító atyák is vizionálták – csak az alkotmány francia és holland leszavazását követően torpant meg. A figyelmeztetés, hogy éppen két alapító bizonyult euroszkeptikusnak évekre visszavetheti az EU korábbi dinamikáját. Hiszen eddig a kormány és államfők – némi túlzással – azt tehették, amit akartak, a határok fokozatos lebontásától a közös pénz bevezetésén át a bővítésekig. Időnként porszem került a gépezetbe – mint a maastrichti szerződés dániai vagy a nizzai írországi leszavazása –, de ezek nemigen vetették vissza a folyamatot, sőt, éppen ennek a veszélye nyomán merült fel a kétsebességes EU kreatív megoldása, amely még az alkotmányba is utat talált.
Mára az a helyzet állt elő, hogy nemcsak a közvélemény vált megkerülhetetlenné, hanem maga az alkotmány is, és ez a dilemma jelentkezik az évfordulós ünnepi nyilatkozat szövegezésében. Mára felbomlani látszik az eddigi konszenzus is, miszerint tulajdonképpen nem az eredeti alkotmánnyal van baj, hanem a közvéleménnyel, a szöveg az elérhető legjobb kompromisszum volt, ám nincs mese, muszáj rajta kozmetikázni, különben újra elbukik. Több új tagállamnak – mindenekelőtt Csehországnak és Lengyelországnak – kapóra jött a leszavazás, mert számukra új lehetőséget kínál. Prága nem kér az integráció elmélyítéséből, ebben inkább Londonhoz húz, míg a varsói kormány álláspontja nehezen értelmezhető. Jöhet az alkotmány, ha azt a saját képére szabhatja (ha lenne benne utalás Istenre vagy ha a lengyel lakosság számát virtuálisan megduplázhatná, hogy szavazati súlya ne maradjon Németország mögött stb.), de azért vélt nemzeti érdekei inkább arra késztetik, hogy távolságot tartson a közösségi politikáktól, amelyeket előszeretettel sért meg. Magyarország magányos harcosként vív a kisebbségi jogokért – reménytelenül, és az integrációhoz való viszonya az elmúlt három évben főként a konvergenciaszabályok megsértésében merült ki. Mindhárom ország a kilencvenes évek elejétől szinte egymásra licitálva küzdött azért, hogy mihamarabb része lehessen az áhított uniónak, felismerve, hogy a modernizációnak nincs más útja. Ám mintha elfelejtenék, hogy a kohézió nemcsak a zsebekre, de a fejekre is vonatkozik. Előszeretettel hivatkoznak régi tagállamokra, amikor nemzeti érdekeik védelmében bekeményítenek – lám, ugyanezt teszik a franciák vagy a németek –, de nem vesznek tudomást arról, hogy nekik köszönhetjük a szolidaritáson alapuló közösségi politikákat. Nekik van honnan visszakozniuk... és nélkülük most nem ünnepelnénk közösen az ötvenedik születésnapot.
