Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az EU tagállamainak lényegében szabad kezük van a munkajog megalkotásában, bár néhány EU-irányelv igyekszik korlátokat szabni. Ezek három területre kiterjedő, főként minimális előírásokat tartalmaznak, például a munkavállalók alapvető jogairól (munkaszerződés, munkaidő, munkavédelem). A tisztességes versenyt garantáló szabályozásból következően is vannak munkajogi direktívák, amelyek meghatározzák, hogy kollektív elbocsátás esetén milyen eljárást kell követni és milyen szociálpolitikai szempontokat kell figyelembe venni (szociális terv készítése, üzemi tanács kellő időben történő értesítése). A harmadik terület a különleges foglalkoztatási feltételeket érinti, például a részmunkaidős alkalmazást, az éjszakai műszakot, az állapotos nők foglalkoztatását – ezek diszkriminációt tiltó előírások. Minden más szabályozásról, amelyeket ezek az irányelvek nem érintenek, például a próbaidő vagy a felmondási idő hosszáról a tagországok maguk döntenek.
Az Európai Unió két tagállamban leszavazott alkotmánytervezete tartalmazza a szociális chartát, amely alapvető célkitűzéseket tartalmaz, ám éppen az elutasítás mutatta meg, hogy a közvélemény ezen a területen is a jogok és kötelezettségek markánsabb meghatározását követeli. A tagállamok között is nagy eltérések vannak: a skandináv modell szélesebb körű munkajogokat és nagyvonalú szociális ellátást kínál, szemben például Nagy-Britanniával, amely az angolszász hagyományt őrzi, beleértve az elbocsátások megkönnyítését, viszont mindkét modell egyformán sikeres a magas fokú foglalkoztatottsági ráta elérésében. Agyonszabályozott és ezért rugalmatlan munkaerőpiaca van Németországnak vagy Franciaországnak, bár a német koalíciós kormány reformterve igyekszik lazítani a piac merevségén.
