Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az olasz parlament alsóháza július 28-án elfogadta a nyugdíjreformról szóló törvénytervezetet, az elsőt a strukturális reformok sorában a 3 éve hivatalban lévő Berlusconi-kormány ciklusa alatt. A szavazás, mely egyben a kabinettel szembeni bizalom próbája is volt, egy számos személycserével járó politikai manőversorozat csúcspontját jelentette. A javaslatot hiába utasította el a baloldali ellenzék, és hiába tartottak ellene tiltakozásul ötven városra kiterjedő félnapos általános sztrájkot a szakszervezetek tavasszal, végül 333–148 arányban elfogadták a képviselők.
Az új szabályozásnak megfelelően a nyugdíjkorhatár 57 évről 60-ra emelkedik, a rendelkezés ugyanakkor csak 2008-tól lép életbe. Ekkortól kezdve viszont évente a GDP 0,7 százalékának megfelelő összeggel csökkenti a kincstár kiadásait, amely hozzájárulhat a hatalmas, a GDP 106 százalékát kitevő államadósság csökkentéséhez. A reform jelentőségét mutatja az is, hogy az állami nyugdíjrendszer éves szinten a GDP 15 százalékával egyenlő összegből gazdálkodik, és az összes szociális célú kiadás 70 százalékát teszi ki.
Szakértői számítások szerint a nyugdíjjal kapcsolatos kifizetések 2015-ig a GDP újabb 1, míg 2030-ig újabb 2 százalékával nőttek volna minden egyéb körülményt változatlannak véve, utána viszont csökkenőre fordult volna a trend. A cél ezért az egy főre jutó transzferek csökkentése volt: a 2000–2015-ös időszak 16 százalékos átlagos nyugdíj/egy főre jutó GDP arányát 2050-re 11 százalékra vélték csökkenthetőnek. A korhatáremelés alól számos kivételt fogalmaz meg a jogszabály: 40 évnyi munkaviszony után bármikor igényelhető a nyugdíj, míg a nők már 57 éves korukban is nyugdíjba mehetnek, igaz, alacsonyabb nyugdíjösszegért. Azok számára pedig, akik a nyugdíjkorhatár elérése után is hajlandóak részmunkaidőben dolgozni, 2007-ig bónuszokat írnak jóvá.
