A kilencvenes évek elején sokan remélték, hogy valamilyen nemes célra lehet fordítani azokat az összegeket, amelyek a hidegháború vége miatt lefaragott katonai kiadásokból felszabadulnak. Tíz év elteltével már tisztán látszik, hogy a szegény országoknak nyújtott támogatások területén ezek a várakozások nem teljesültek. A fejlett világ ugyanis, ahelyett hogy növelte volna a fejlesztési segélyekre fordított forrásokat, az összesített GDP-je 0,35 százalékáról 0,24 százalékra – 2000-ben körülbelül 53 milliárd dollárra – csökkentette azokat. Az ENSZ ajánlásában a GDP 0,7 százaléka szerepel mint segélyezésre fordítandó összeg, ezt azonban 2000-ben a 22 fő donor ország közül csak négy (Dánia, Svédország, Norvégia és Hollandia) teljesítette.
Az egyes országok jótékonysági „teljesítménye” az eltérő költségvetési kategóriák és a hullámzó valutaárfolyamok miatt nehezen vethető össze, abban mégis minden forrás egyetért, hogy a világ legnagyobb segélyezője ma Japán, az OECD szerint 13 milliárd dollárral. A szervezet 2000. évre vonatkozó adatai alapján az Egyesült Államok – 9,6 milliárd dollár külföldi segéllyel – a második helyen állt.
IDE EGY GRAFIKON
A segélyre fordított GNI-arányos (az OECD statisztikái a nemzeti jövedelmet tartalmazzák) összeg észrevehetően egy fordított országméret-sorrendet ad. A legadakozóbbak a kicsi, 10 millió körüli vagy az alatti népességű országok, míg a csúcshoz közelítve látszólag megcsappan a nagylelkűség. Csakhogy ha az exportot, az importot vagy a külföldi utazások gyakoriságát vizsgálnánk, hasonló sorrendet kapnánk, vagyis azt, hogy a nagy népek kevésbé aktívak. A magyarázat egyszerűen az, hogy egy kis ország lakóinak életében mindig nagyobb szerepet játszik a külföld, hiszen a belső piac a keresletet és kínálatot tekintve egyaránt kicsi. Vagyis a németek alapvetően azért fordítanak kevesebbet külföldi segélyezésre a dánoknál, mert otthon több támogatásra méltó szervezetet találnak, hiszen egy nagy ország heterogén társadalma ilyen szempontból is nagyobb „választékot” kínál.
Mindezt pénzügyi alapon is végig lehet gondolni, a végeredmény ugyanaz. A külföldi segély a fizetési mérleget terhelő tétel, amelynek fedezetét végső soron az exportnak kell kitermelnie. Ezért egy GDP-arányosan kisebb exportot bonyolító nagy gazdaság számára sokkal nagyobb terhet jelentene relatíve ugyanakkora segélyösszeg kifizetése. Az ENSZ által kitűzött 0,7 GDP-százalékos támogatási cél tehát értelmetlen, a segélyeket reálisabb lenne a kivitel százalékában mérni. A kép azonban az USA számára még így is lesújtó.
Republikánus elnökség idején a helyzet romlani szokott: George W. Bush is 2001 tavaszán reálértéken csökkentette az akkor még többlettel küszködő költségvetésből a külföldi támogatásokra fordítandó összeget. Előállt viszont egy javaslattal. E szerint az IDA kölcsöneinek körülbelül egyharmadát – a legszegényebb országokba jutó összeg felét – segéllyé kéne alakítani. Az IDA (International Development Association) a Világbank legszegényebb országokra szakosodott részlege, amely évente körülbelül 6 milliárd dollárt helyez ki. A szervezet minimum 10 éves türelmi idővel kölcsönöz, így évi 2 milliárd dollárnyi hitel „segélyesítése” csak viszonylag hosszú idő múlva jelenne meg a mérlegében. A módosítás pénzügyi hatása tehát nem súlyos, viszont általa lehetővé válna, hogy javuljon a legszegényebb országok hitelmutatója, amelyet a tartozások lerontanak.
Bush javaslata ügyes húzásnak bizonyult: a segélyek bármi módon való növelését követelő altruista szervezetek kórusa ezúttal mellé állt. Fagyos elutasítás fogadta viszont maga a Világbank, valamint a nyugat-európai országok részéről. Az EU-országok 10 százalékban limitálnák a bank által nyújtott támogatásokon belül a segélyek összegét – szemben az 50 százalékos amerikai javaslattal –, a többi megmaradna hitel. Az európai illetékesek hivatalosan a Világbank hosszú távú működőképességét, valamint a fejlődő országok „hitelezési kultúrájának” kifejlődését stb. féltik a segéllyé alakítástól. Valójában inkább az lehet az ellenkezésük oka, hogy az IDA forrásainak csak körülbelül a negyede származik amerikai befizetésből, az USA tehát ezúttal jórészt mások zsebére jótékonykodik.
A szeptember 11-ei események után az IDA körüli huzavona folytatódott, ugyanakkor felerősödtek az Amerikától bőkezűbb segélyezést követelő hangok. Kofi Annan ENSZ-főtitkár már régebben szorgalmazza a nemzetközi támogatások megduplázását, és Wolfensohn Világbank-elnök is benyújtotta a számlát, 12,5 milliárd dollárnyi új forrást követelve szervezete számára. Ezekre reagált Bush „ötmilliárdos” javaslata. Az elnök kellő felhajtással, Bono U2-sztár és Theodore McCarrick washingtoni katolikus bíboros társaságában jelentette be az extra segélyt, amelyet az USA 2004-től kezdődően folyósítana a szegény országoknak, három évre elosztva – azaz évente 1,7 milliárd jutna. A demokrata ellenzék kapásból késeinek és szűkmarkúnak minősítette a felajánlást. Bush már ebből is sejthette, hogy a támogatásokkal foglalkozó e heti monterrey-i ENSZ-konferencia résztvevői sem lesznek meghatva a javaslattól. Különösen azután, hogy az EU sem érkezett üres kézzel. Az unió 2006-ra a jelenlegi 0,33-ról 0,39 GNP-százalékra növeli a segélyeit. Ez évi 7 milliárd dollárt jelent, plusz egy összesen 20 milliárd dolláros alapot a fenti időpontig. Emellett eltörpült volna az amerikai felajánlás, de amikor azt néhány órával az uniós bejelentés után beterjesztették, az eredetileg tervezett összeg helyett annak duplájáról, 10 milliárd dollárról szólt. Azt azonban nem tudni, hogy mikor kezdődne a hároméves időszak, és az ütemezés sem tisztázott.
A „segélylicit” végeredménye és fogadtatása nem ismeretes, lapzártánkkor a konferencia még tartott. Egy véleményt azonban a Reuters szükségesnek tartott idézni, mégpedig Jimmy Carterét. Az exelnök csak azt a megjegyzést tette a jövőbeli pénzesővel kapcsolatban: reméli hogy az nem politikai célokat szolgál – nem úgy, mint a jelenlegi segélyek többsége.
Tóth Gábor
