Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hetekkel a New York és Washington elleni terrortámadások után az amerikaiak még mindig olyan nyugtalanok, amilyenek a hidegháború legsötétebb pillanatai, például a kubai rakétaválság vagy a berlini blokád óta nem voltak. Az USA gazdasága a lassulás felől csaknem biztosan a teljes recesszió felé mozdult el. Az amerikaiak pedig rákényszerülnek, hogy átgondolják a külpolitikához való eddigi, unilaterális hozzáállásukat.
E változások mellett van még kettő, amelynek legalább ilyen alapvető lehet a hatása. Az USA-ban felfokozódott a közösségi érzés, a társadalmi összetartozás érzése erősebb lett, mint bármikor az utóbbi években, sőt talán évtizedekben. Ezzel együtt jár a kormány szerepének régóta esedékes felülvizsgálata. Széles körű és mély a büszkeség, amit tűzoltóink és rendőreink iránt érzünk, hősiességük elismeréseként, amiért készek voltak életüket áldozni másokért. Egyre erősödik a meggyőződés, hogy valahol utat tévesztettünk, túlhangsúlyoztuk az anyagi önérdek fontosságát és elhanyagoltuk közös érdekeinket.
Visszatekintve különösen abszurdnak tűnnek mind a Bush-, mind a Clinton-kormány egyes, a piachívő fundamentalisták nézeteit még tovább vivő lépései. Teljesen értelmetlen volt például „privatizálni” a közösség életének egy olyan létfontosságú elemét, mint a repülőterek biztonsági szolgálata. A magánszektor által alkalmazott repülőtéri őröknél az alacsony fizetések miatt nagy volt a fluktuáció. A légitársaságok és a repülőterek így rövid távon nagyobb nyereséget tehettek zsebre, de ennek – mint a legborzalmasabb módon tapasztalhattuk – hosszú távon az amerikai nemzet lett a vesztese.
Annak se volt értelme, hogy Paul O'Neill, Bush elnök pénzügyminisztere megvetően hátat fordítson a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) pénzmosásellenes megállapodásának. Mert akármit mondott is O'Neill, ellenvetéseinek valódi oka egyértelműen a pénzügyi érdekek védelme volt. Az offshore banki központok ugyanis nem véletlenül jöttek létre. Azért léteznek, mert a Wall Streetnek és a világ más pénzügyi központjainak olyan „biztos kikötőkre” volt szükségük, ahol védve vannak a szabályoktól és adóktól. Kétpárti álszentségnek lehettünk szemtanúi ebben az ügyben: miközben az Egyesült Államok a kelet-ázsiai válság nyomán átláthatóságot követelt a feltörekvő piacoktól, mind Larry Summers (Clinton elnök utolsó pénzügyminisztere), mind O'Neill mindent megtett, hogy megvédje az offshore bankokat és a hedge fundokat.
Más aggasztó dolgok is történtek, titkos vagy alig ismert döntések alapján. Az Egyesült Államok 1997-ben privatizálta a US Enrichment Corporationt (USEC). Csak kevesen tudták, mi rejtőzik az ártatlannak hangzó „dúsító vállalat” név mögött: a USEC urániumdúsítással foglalkozik, ami alapanyagot biztosít mind az atombombákhoz, mind a nukleáris erőművekhez. Tevékenységi köréhez tartozott, hogy kihozza Oroszországból a rakéták leszerelt nukleáris robbanófejeit, és anyagukat az atomerőművekben felhasználhatóvá alakítsa át – ez tényleg a „fegyverből ekevasat” kezdeményezés volt.
Amint azonban privatizálták, a USEC-nek minden oka meglett arra, hogy távol tartsa az orosz anyagot az amerikai piacoktól, mert az lenyomta volna az árakat és a profitot. Mint az elnök gazdasági tanácsadói tanácsának elnöke láttam, milyen óriási kockázatot jelent a nukleáris anyagok Oroszországban hagyása, ami talán a legsúlyosabb fenyegetést jelentette a nukleáris anyagok elterjedése szempontjából. Ebben az ügyben még csak nem is nemzeti, hanem egyetemes emberi érdekről volt szó. A magánvállalatok számára azonban csaknem ellenállhatatlan a kísértés, hogy a nyereséget előnyben részesítsék a közösségi érdekekkel szemben. Értelmetlen volt a USEC-et privatizálni, és ezzel kitenni vezetőit ennek a kísértésnek. Aggályaim jogossága beigazolódott – hamarabb és kellemetlenebb formában, mint azt valaha is vártam. Lelepleztük, hogy a USEC és a Minatom (a nukleáris anyagokkal foglalkozó orosz hivatal) titokban megállapodást kötöttek. Egy orosz ajánlatra válaszul, hogy készek lennének több nukleáris anyagukat az Egyesült Államokban biztonságba helyezni, a USEC nemet mondott, sőt 50 millió dolláros vesztegetéssel rávette az oroszokat, hogy hallgassanak ajánlatukról. Emellett többször is megzsarolta az amerikai adófizetőket azzal, hogy nem tud több orosz anyagot hozni az Egyesült Államokba, ha nem kap pótlólagos támogatást.
Hogyan hajthatott végre az amerikai kormány egy ilyen szemmel láthatólag abszurd privatizációt? Bár a privatizációs ideológiának is szerepe lehetett benne, biztosan hatottak a pénzügyi érdekek is: a magánkézbe adást végrehajtó Wall Street-i cég keményen lobbizott és jelentős nyereséget vágott zsebre.
Az amerikai pénzügyminisztérium (Summers csakúgy, mint Robert Rubin) a Wall Street érdekeit ebben az ügyben is a nemzeti érdekek fölé helyezte. Ami az ügyet eldöntötte, az az arra való sóvárgás volt, hogy abban az évben egymilliárd dollárral több folyjék be a költségvetésbe, még akkor is, ha a következő években emiatt alacsonyabbak lesznek a bevételek. Figyelembe véve a hatalmas költségvetési többletet, ez a rövidlátás ma már különösen ostobának látszik. A szomorú epizódnak azonban még nincs vége. A Kongresszust joggal nyugtalanította, hogy egy gyenge pénzügyi helyzetben levő cég kezébe kell adja a nukleáris alapanyag-termelést, ezért biztosítékokat kért a pénzügyminisztériumtól. Egyelőre nem világos, hogy az USEC továbbra is meg tud-e felelni a vele szemben támasztott feltételeknek – hacsak szemet nem huny az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma. A Kongresszus azonban egyre inkább aggódik, és már elhangzottak javaslatok a cég újraállamosítására is.
Tisztán kell látnunk, hogy a kormányzatnak ez a jórészt zárt ajtók mögött hozott döntése nemcsak a Wall Streetet, nemcsak Amerikát, de az egész világot érinti. Amikor az Egyesült Államok helytelenül cselekszik – mint tette a pénzmosás kérdésében és a nukleáris fegyverek feldolgozásáért viselt felelősség privatizálásával –, akkor az egész világ jövőjét teszi kockára.
Az Egyesült Államok volt a globalizáció élharcosa. Most azonban ideje tudomásul vennie, hogy a globalizációval kölcsönös függés jár, és a kölcsönös függéssel annak szükségessége, hogy kollektívan döntsünk minden olyan kérdésben, amely mindannyiunkat érint.
Joseph Stiglitz közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia University professzora, korábban Clinton elnök gazdasági tanácsadó testületének elnöke, a Világbank vezető közgazdásza és első alelnöke
Copyright: Project Syndicate
