Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A reformkor Budapest városfejlődésének egyik legizgalmasabb fejezete, amikor Pozsony árnyékából Pest és Buda kilépett, és megkezdte azt a fejlődési ívet, amely a dualizmus korában csúcsosodott ki, hiszen a magyar főváros az 1873-ban egyesülés után világvárossá formálódott. De a forradalom idején még a két különálló település két külön világot szimbolizált, hiszen amíg Pest a kereskedelem központja volt, addig Buda a közigazgatás székhelyeként működött.
Jóval kisebb városról beszélhetünk, mint a mostani Budapest, nem véletlenül a lakosság a Duna közelében összpontosult. Majd a szabadságharc bukása után, a nehéz éveket követően, az 1867-es kiegyezés után indult meg a népesség növekedése.
Nem véletlenül tekintjük a dualizmust nem csak a modernkori Magyarország aranykorszakának, hanem Budapest is akkoriban fejlődött rohamtempóban.
1848 a város életében átmeneti időszaknak számított, úgy is fogalmazhatunk, hogy az ébredés korszaka volt, amikor még a magyar mellett a német is jelentős etnikumot képviselt. Utóbbiak különösen a budai részeken éltek, ahol a császári adminisztráció is székelt.
Akkoriban a feudális társadalom elemei keveredtek a polgári kultúra kezdeményezéseivel, így a nemesek hintókon közlekedtek, míg a polgárok a kávéházakban kvaterkáztak, a parasztok és a kézművesek pedig a piacokon árulták a portékáikat.
Az angol John Paget az 1840-es évek elején járt itt, aki így fogalmazta meg az élményeit:
„Buda és Pest között a közlekedést egy hosszú hajóhíd tartja fenn, melyet azonban minden tavasszal el kell távolítani a jégzajlás miatt. Ilyenkor a két város teljesen el van vágva egymástól. Pesten a házak modernek és díszesek, de mihelyt elhagyjuk a főutakat, az embernek az az érzése támad, mintha egy hatalmas falu közepén járna.”
Pesti nyüzsgés
1848-ban markáns képet mutatott a pesti belváros, illetve a Duna-part, valamint a budai vár és környéke. A mai Váci utca már akkor is elegáns üzleteknek adott otthont. A város kis méreteit mutatja, hogy a Nemzeti Múzeum szinte a város szélén állt, amelyet még nem vették körbe a mai bérpaloták. Mindenesetre a Széchenyi István alapította múzeumot 1846-ban fejezték be, vagyis akkoriban vadonatúj látványosságnak számított Pesten.
A Duna-partot klasszicista palotasor szegélyezte – így például a Pollack Mihály tervezte épületek is itt kaptak helyet –, ami az akkori Európa egyik legszebb városképét mutatta. Azonban a szép épületeket a folyó felől nem esztétikus rakpartok övezték, hiszen akkoriban a Duna széle sáros, kavicsos volt, ahol gőzhajók és uszályok horgonyoztak. Ugyanúgy a város más részein az utcák nagy része nem volt kövezve, így esős időszakokban bokáig ért a sár, kánikula idején pedig porfelhőben fulladoztak a járókelők.
Mátray Gábor, a Nemzeti Múzeum könyvtárosa így mutatta be a korabeli várost:
„Pest utcái, kivált a külvárosokban, felette rútak s piszkosak; a sár néhol térdig ér, s a gyalogjárók csak nagy bajjal gázolhatnak keresztül. Száraz időben pedig a por oly sűrű, hogy az ember alig lát maga előtt, s a szél rohanvást hordja azt a szemekbe és tüdőbe.”
A városmagot a mai Kiskörút (Vámház körút – Múzeum körút – Károly körút) szegélyezte, itt még álltak anno a régi városfal maradványai és a városkapuk helyei. Nagyjából eddig nyújtózkodott akkoriban Pest, hiszen az ezen kívüli területek (mint például a mai Józsefváros vagy Ferencváros) még külvárosnak számítottak sok földszintes házzal és kerttel.
Ahogy korábban említettük, ez a kisvárosi szövet több hullámban tűnt el a kiegyezés (1867) utáni évtizedekben: a bontások hátterében nem az épületek állapota, hanem a főváros világvárossá válása és a telekspekuláció állt. A régi, egy-kétszintes klasszicista lakóházak már nem tudták kiszolgálni a megnövekedett igényeket és lakosságszámot. A telekárak az egekbe szöktek, ezért a tulajdonosoknak jobban megérte lebontani a régi épületeket, és a helyükre 4-5 emeletes, eklektikus bérpalotákat építeni, amelyek sokkal több lakót voltak képesek elszállásolni.
Buda jóval nyugisabb volt
Buda jóval csendesebb, konzervatívabb jelleget öltött 1848-ban, mint Pest, és ez valójában ma sincs másként. A városka látképét a budai vár uralta, amely nem csupán uralkodói rezidenciaként funkcionált, hanem katonai erődítmény is volt. A várnegyedet szűk, macskaköves utcák, barokk és klasszicista lakóházak töltötték meg, amelyek részben ma is felfedezhetők. Itt székelt a Helytartótanács, és itt raboskodott Táncsics Mihály is a József-kaszárnyában, amíg a tömeg március 15-én ki nem szabadította.
Míg Pest lakossága meghaladta a 100 ezret, addig Budán nagyjából 40-50 ezer fő élhetett, vagyis fele akkora volt, mint a túloldali település. A Várhegy lábánál elterülő negyedek földszintes házaikkal és kanyargós utcáikkal egy vidéki kisváros hangulatát idézték fel. Itt említhetjük meg a Vízivárost és a Tabánt, míg a mai Krisztinaváros még szinte falusias jelleget mutatott. A kis méreteket mutatja, hogy a mai Széll Kálmán tér környéke szőlőültetvényekkel volt teli, hiszen Buda akkoriban – a filoxéra-járvány előtt – még híres bortermelő vidéknek számított.
Épült a Lánchíd
Ami a leginkább meghatározta a városképet 1848-ban, az az épülő Lánchíd volt. Ez valójában szimbolikus jelentőséggel is bírt, hiszen megalapozta a két nagy városrész későbbi egyesülését. Bár a forradalom kitörésekor még nem volt kész, az állványzat és a hatalmas pillérek már messziről hirdették Széchenyi István álmát.
A két város között ekkor még egy hajóhíd biztosította az átjárást, amelyet azonban a jégzajlás idején szét kellett szedni. 1848 márciusában szerencsére már járható volt, így vonulhatott át a pesti tömeg Budára Táncsicsért.
Az építkezés 1839-ben kezdődött meg, de valójában a kivitelezés érdemi része 1842-ben az ünnepélyes alapkőletételt követően gyorsult fel. Majd a hidat 1849. november 20-án avatták fel, amikor már elbukott a forradalom és szabadságharc. Vagyis összesen mintegy tíz évig épült a híd, amely „szemtanúként” láthatta az 1848-49-es történelmi eseményeket.
