Nem szükséges sem több évtizedes ügyvédi múlttal, sem jogtörténészi ambíciókkal rendelkeznünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségeket illetően igen gyakran változik a jogalkotás álláspontja. Korunk jogalkotási dömpingjében már az ügyvédjelöltség három éve is elegendő ahhoz, hogy dinamikájában figyelhessük meg a jogalkotást, azon belül is annak önkorrekciós mechanizmusait. Ennek egyik kiváló példája az ügyvédi költségek szabályozása. 2003. szeptember 1-jén lépett hatályba a 32/2003. (VIII.22.) IM-rendelet a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről. Költségek a polgári eljárásban A rendelet tárgyi hatályára vonatkozó 1. § értelmében a rendelet rendelkezéseit a polgári eljárásban, annak peres és nem peres formájában egyaránt alkalmazni kell. A (2) bekezdés számomra csupán felesleges magyarázatnak tűnik, amikor kimondja, hogy a pervesztes felet képviselő pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére, valamint a büntetőeljárásban részt vevő személyek képviselője részére megállapítható díjról és költségekről külön rendelet rendelkezik. A rendelet 2. §-a a sokat emlegetett "A pernyertes fél indítványozhatja…" kezdetű mondatot végre sikerrel igazítja a hatályos magyar joghoz, amikor a magyar polgári perjog ismeretének teljes hiányáról árulkodó fenti mondat helyébe "A fél pernyertessége esetére igényelheti" megfogalmazást iktatja. Korrigálja egyben a korábbi szövegezést azzal is, hogy a pernyertes fél nem csupán azt igényelheti, hogy a bíróság állapítsa meg a költséget, hanem - a peres eljárás kontradiktórius logikájának megfelelően - kötelezze a pervesztes felet annak megfizetésére. Ügyvédi költségen az új és a korábbi jogszabály ugyanazt érti: a fél és képviselője között létrejött megbízási szerződésben kikötött megbízási díjat, valamint a fél által a képviselője részére költségtérítésként megfizetett indokolt kiadásokat. A 8/2002. IM-rendelet rendkívül jelentős változást hozott, amikor érvényesíthetővé tette az ügyvédi megbízási díjak tényleges összegét. Ugyanakkor a pervesztes felet terhelő méltánytalanul magas fizetési kötelezettségekkel szembeni védelem eszközeként lehetővé tette, hogy a bíróság az eltúlzottnak talált munkadíjat leszállítsa. Az ennek során figyelembe veendő szempontokról azonban semmit nem mondott. Ezt a hiányosságot is pótolni igyekszik az új rendelet, amikor úgy rendelkezik, hogy a munkadíj összegét a bíróság indokolt esetben mérsékelheti (és nem leszállíthatja, mint korábban!), ha az nem áll arányban a pertárgy értékével, vagy a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. A bíróság a döntését indokolni köteles. Megjegyzendő, hogy a bíróságok felismerték a 8/2002. IM-rendelet e vonatkozású fogyatékosságait, és többnyire igyekeztek a döntésüket megindokolni. Így történt ez például a Fővárosi Bíróság Gazdasági Kollégiuma előtti ügyben, amikor a felperes az alperes által előterjesztett viszontkereset vonatkozásában az ügyvédi munkadíj iránti igényét 300 ezer forintban jelölte meg. A bíróság az alperesi észrevétel kapcsán megállapította, hogy az alperes az általa előterjesztett viszontkereseteket mindkét alkalommal visszavonta, így a felperes részéről a viszontkereset vonatkozásában nem került sor olyan tényleges munkavégzésre, amely a 300 ezer forintot indokolttá tenné, így a díjat 80 ezer forintra mérsékelte. Ettől eltérő gyakorlatot tükröz a Bicskei Városi Bíróság egyik ítélete, amely az első tárgyalás alperesi elmulasztása folytán bírósági meghagyással záruló perben a felperes által a kereseti követelés mintegy 15 százalékában megadott ügyvédi munkadíj iránti igénynek helyt adott. A bíróság tehát nem tartotta szükségesnek a munkadíj mérséklését azon az alapon, hogy az nem áll arányban a ténylegesen kifejtett tevékenységgel. Eltérő a gyakorlat a tekintetben is, hogy a bíróság felhívja-e a felet a díjigény összegének igazolására. Az utóbb említett példában a bíróság eltekintett a megbízási szerződés csatolásától, ugyanakkor előfordult olyan eset is, amikor a bíróság a több éve tartó elsőfokú eljárás utolsó tárgyalásán hívta fel a felperesi képviselőt a megbízási szerződés felmutatására. Miután a felperesi képviselő a tárgyaláson azon nyomban nem tudott eleget tenni a bíróság felhívásának, a tárgyalás elhalasztására pedig az ítélethozatalra tekintettel nem volt lehetőség/szükség, a bíróság a (pernyertes)felperes munkadíj iránti igényét teljes egészében figyelmen kívül hagyta. Az új rendelet 3. §-a egy teljesen új esetre is szabályozást ad, nevezetesen, ha a fél és az ügyvéd között nincs díjmegállapodás. Első pillantásra ez az eset eléggé életszerűtlennek tűnik, hiszen a Ptk. 478. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "A megbízó díj fizetésére köteles, kivéve, ha az ügy természetéből, illetőleg a felek közötti viszonyból arra lehet következtetni, hogy a megbízott az ügy ellátását ingyenesen vállalta." Jóllehet az ingyenesség nem tipikusan az ügyvédi megbízás sajátja, mégsem nélkülöz minden alapot a rendelet 3. §-a. Az ügyvédi munka során alapvetően két olyan helyzet fordulhat elő, amikor ez a rendelkezés alkalmazható. Egyrészt elképzelhető, hogy az ügyvédi megbízási szerződésben a felek csak abban állapodnak meg, hogy a megbízási díj összegéről később jön köztük létre megállapodás, ilyen vagy olyan oknál fogva, másrészt ennél gyakoribb az az eset, amikor a felek között a pervitelre is kiterjedő tartós megbízás van, így nem kerül sor az egyes ügyekre vonatkozóan külön megbízás felvételére. Amennyiben tehát a felek között nincs az ügy ellátására vonatkozó díjmegállapodás, az ügyvédi munkadíj [a) pont] 10 millió forintot meg nem haladó pertárgyérték esetén a pertárgyérték 5 százaléka, de legalább 10 ezer forint, [b) pont] 10-100 millió forint között az előző pont szerinti munkadíj, plusz a 10 millió forint fölötti rész 3 százaléka, de legalább 100 ezer forint. 100 millió forintot meghaladó pertárgyérték esetén a b) pont szerinti munkadíj, plusz a 100 millió forintot meghaladó összeg 1 százaléka, de legalább 1 millió forint [c) pont]. Abban az esetben, ha a pertárgy értéke nem állapítható meg, a díjazás időalapon történik. A díjszámítás alapját képezi minden megkezdett tárgyalási óra, valamint "az ügyvédnek a pert megelőző és a peren kívül végzett igazolt tevékenysége". Ez utóbbi megfogalmazás eléggé nagyvonalú, hiszen kérdéses, hogy a jogalkotó szándéka szerint mi minősül ilyen tevékenységnek és milyen módon van lehetőség a tevékenységek "igazolására". Mindenesetre óránként 5 ezer forint, de legalább 10 ezer forint illeti a pernyertes felet. A rendelet ezt követően az egyes eljárásokra vonatkozóan részletezi a felszámítható munkadíjakat. Így nem peres eljárásban, valamint hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban a munkadíj a peres eljárásban megállapítható munkadíj legfeljebb 50 százaléka. Ez vonatkozik a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásokra is azzal, hogy a pertárgy értékeként a vitatott összeget kell figyelembe venni. A sávos munkadíjszámítás esetén is módosíthatja a bíróság a munkadíjat: egyrészt mérsékelheti, másrészt viszont az ügy bonyolultsága esetén a jogszabályban előírtnál magasabb - nem maximált - összegben is megállapíthatja. Döntését mindkét esetben indokolni köteles. Az ügyvédi megbízási díj mellett a készkiadások felől is határozhat a bíróság az ügyvéd által benyújtott tételes kimutatás alapján, amelynek ismeretében az egyes tételek igazolására a bíróság az ügyvédet felhívhatja azzal, hogy az erre előírt határidő elmulasztása esetén a készkiadások megállapítását mellőzi. Az új rendeletet - a 8/2002. IM-rendelettől eltérően, melyet a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kellett - a hatálybalépését követően indult ügyekben kell alkalmazni. Díjak és költségek a büntetőeljárásban Az új büntetőeljárási törvény hatálybalépésével egyidejűleg lépett hatályba a terhelt és a védő készkiadása, illetőleg a védő díja állam általi megtérítésének szabályairól, valamint a büntetőeljárásban részt vevő személyek és képviselőik költségéről és díjáról szóló 26/2003. (VII. 1.) IM-HM-PM együttes rendelet. Rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, amennyiben az ügyben a képviselői munkadíj megállapítására még nem került sor. A rendelet nem véletlenül említ képviselőt, és nem védőt, hiszen nem csak a terhelt képviseletét ellátó védőről, hanem a büntetőeljárásban részt vevő más személyek, így a sértett, a magánfél, a magánvádló és a pótmagánvádló, továbbá ezek képviselője készkiadásainak megállapításáról is rendelkezik. Az együttes rendelet nem érinti a pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről szóló 7/2002. (III. 30.) IM-rendelet hatályát. A költségek állam általi megtérítésére a Be. 339. § (3) bekezdése szerinti esetben - vagyis amikor a vádat az ügyész képviselte, és a bíróság a vádlottat felmenti - kerül sor. A rendelet első fele a terhelt készkiadásának, valamint a védő díjának és készkiadásainak az állam általi megtérítéséről rendelkezik. Ez esetben meg kell téríteni a terhelt részére az eljárási cselekményen való megjelenésével kapcsolatban felmerülő úti- és szállásköltséget, az általa felkért szakértő által készített olyan szakvélemény költségét, amelynek elkészítéséhez az ügyészség vagy a bíróság előzetesen hozzájárult, az eljárás egészének vagy egy részének a terhelt indítványára gyorsírással történt feljegyzésének, kép- vagy hangfelvevő eszközzel vagy más berendezéssel történő rögzítésének költségét, a büntetőeljárás során keletkezett iratokból kiadott egyszeri másolat költségét, a telefon-, telefax-, postai, leírási és egyéb költségeket. Mindezek megtérítésére csak a terhelt által előterjesztett tételes kimutatás és igazolás alapján van lehetőség. Amennyiben ezeket a terhelt elmulasztja csatolni, a bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt. Az úti- és szállásköltségek vonatkozásában a rendelet visszautal a 7/2002-es IM-rendelet 2. §-ára. Ennek értelmében az úti- és szállásköltség megtérítésének akkor van helye, ha a tárgyalásra a lakóhelytől eltérő helyen kerül sor. A (2) bekezdés első mondata látszólagos nagyvonalúsággal annyit mond, hogy útiköltségként az a költség igényelhető, amely a lakóhelyről a tárgyalásra utazással és a visszautazással összefüggésben merül föl. A rákövetkező mondat azonban egész pontosan meghatározza, hogy a tényleges utazási költséghez képest mi az az összeg, amelynek a megtérítése igényelhető. Így a menetrend szerinti tömegközlekedési eszköz viteldíja, vasúti közlekedés esetén a másodosztályú menetjegy (tehát például IC-pótjegy nem!) díja, autóbusz igénybevétele esetén pedig annak viteldíja igényelhető. Nem ösztönöz gépkocsihasználatra a (3) bekezdés, hiszen gépkocsival történő utazás esetén is csak az előzőek szerinti költségek megtérítésére tarthat igényt a terhelt. A szállásdíjak felszámítására két esetben van lehetőség. A kiindulópont, hogy az ügyvéd - így a terhelt sem - nem kötelezhető arra, hogy a tárgyalás helyszínére az éjszakai órákban - amely a jogalkotó szerint 23 és 5 óra közé esik - utazzon. Ha tehát a terhelt a tárgyalást megelőző napon érkezik, vagy a tárgyalás napján az elutazása már nem lehetséges, akkor kérelmére "az elszállásoláshoz indokoltan igénybe vehető szálloda (más szállás)" igazolt díját meg kell téríteni. Hogy az "indokoltan igénybe vehető szálloda" pontosan milyen kategóriájú szállást jelent, azt nem tudni, a jogalkotó "nagyvonalúságára" azonban könnyen lehet következtetni az útiköltség felszámíthatósága alapján. A meghatalmazott védő díjaként meg kell téríteni a nyomozati cselekményeken, ügyészségi eljárási cselekményeken való részvételért, a fogva lévő terhelttel folytatott megbeszélésért a megkezdett óránként 3 ezer forintos munkadíjat. Bírósági tárgyalás esetén a felszámítható díj megkezdett óránként 4 ezer forint, de megtartott tárgyalásonként minimum 10 ezer forint. Lehetőség van a díjnak ennél maximum 20 százalékkal magasabb összegben való megállapítására, amennyiben az ügy "különösen bonyolult" volta ezt indokolja, és a védő ezt kérelmezi. Ha az eljárási cselekmény megtartására nem került sor - ami a büntetőeljárásban nem ritka -, akkor a védőt az előzőek szerinti díj 50 százaléka illeti meg. Ha a terheltet csak egyes vádpontokban mentik fel, a bíróság a díj összegét leszállíthatja. A polgári eljárás szabályaitól eltérően az együttes rendelet a büntetőügyben eljáró bíróság számára nem írja elő az indokolási kötelezettséget. A rendelet kitér arra a manapság már egyre gyakoribb esetre is, amikor a terheltnek több meghatalmazott védője van, akár egyidejűleg, akár egymást követően. A szabályozás lényege mindkét esetben azonos: csak az egy védőre eső díj és készkiadás megtérítése igényelhető. Az együttes rendelet második része a büntetőeljárásban részt vevő személyek és képviselőik díjáról és készkiadásáról rendelkezik oly módon, hogy arra a készkiadások vonatkozásában a terheltre és a meghatalmazott védőre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni. A magánfél, a magánvádló és a pótmagánvádló képviselőjének munkadíját a meghatalmazott védő díjára vonatkozó szabályok szerint kell megállapítani. Az eltérő eljárásjogi pozícióból fakadóan más a helyzet a sértetti képviselő esetén, aki az előbbiek szerinti díj 50 százalékára tarthat igényt. Minthogy képviselő a Be. 56. §-a alapján nem csak ügyvéd lehet, hanem például nagykorú hozzátartozó is, a jogi képviselettel vagy sértettek képviseletével nem hivatásszerűen foglalkozó képviselő díjra nem tarthat igényt, csupán az eljárási cselekményen való megjelenése idejére járó keresetkiesésének és készkiadásainak a megtérítésére jogosult. A bíróság valamennyi díjat és készkiadást az eljárást befejező határozatában állapít meg, a kifizetésről pedig a bíróság székhelye szerint illetékes megyei bíróság gazdasági hivatala gondoskodik. Jól látható, hogy az ismertetett változások, kiegészítések szükségszerűek és kívánatosak voltak. A jogszabály valójában túl is mutat gyakorlati jelentőségén: benne az önkritikai készségéről és képességéről tanúbizonyságot tevő jogalkotás egy szimpatikus megnyilvánulását is üdvözölhetjük. Dr. Perec Tamás