Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 2026-os foci-vb mérföldkőnek számít az arab világ számára, ugyanis soha korábban nem szerepelt ennyi arab válogatott a tornán. A 48 csapatos mezőnybe nyolc arab ország jutott ki: Marokkó, Algéria, Tunézia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Katar, Irak és Jordánia. Bár Marokkó, Algéria, Tunézia és Egyiptom földrajzilag afrikai országok, kulturális, nyelvi és politikai szempontból az arab világ részének tekintik őket. Emiatt a nemzetközi sport- és politikai elemzések rendszerint az észak-afrikai és a közel-keleti arab országokat együtt tárgyalják.
A csoportkör lezárultával vegyes képet mutat a régió teljesítménye. A legnagyobb sikert ismét Marokkó érte el, amely a 2022-es katari világbajnokság elődöntője után ezúttal is továbbjutott az egyenes kieséses szakaszba, de Algéria és Egyiptom is versenyben maradt. Eközben Katar, Szaúd-Arábia, Irak, Jordánia és Tunézia számára véget ért a torna.
Bár a rekordrészvétel önmagában a térség futballjának erősödését jelzi, a mérleg azt mutatja, hogy az arab világ továbbra sem tartozik a világbajnokság meghatározó erői közé. A kérdés ezért nem csupán az, hány csapat jutott ki a vb-re, hanem az is, hogy a sportba ölt több százmilliárd dolláros befektetések valóban közelebb vitték-e a régiót a futball elitjéhez.
Milliárdok mennek az arab vízióra
Ha egyetlen szereplőt kellene megnevezni, amely az elmúlt években a globális futball egyik legnagyobb átalakulását finanszírozta, az a szaúdi állami vagyonalap, a Public Investment Fund (PIF), melyet 1971-ben hoztak létre. Eredeti célja az volt, hogy finanszírozási hátteret biztosítson a szaúdi nemzetgazdaság fejlesztése szempontjából stratégiai jelentőségű, főként az infrastruktúra és az ipar területén megvalósuló kereskedelmi projektekhez. Az alap mára közel ezermilliárd dollárnyi vagyont kezel, és a koronaherceg, Mohammed bin Salman Vision 2030 programjának egyik legfontosabb eszköze. A koronaherceg eltökélt szándéka, hogy az ország gazdasága hosszú távon kevésbé függjön az olajbevételektől, miközben Szaúd-Arábia globális politikai és gazdasági befolyása is növekszik.
A futball ennek a programnak kiemelt eleme lett.
A PIF 2021-ben megszerezte az angol élvonalban szereplő Newcastle United többségi tulajdonrészét, majd 2023-ban 75 százalékos részesedést szerzett a négy legnagyobb szaúdi klubban: az Al Nassr, az Al Hilal, az Al Ittihad és az Al Ahli együttesében.
A cél a klubok adósságainak rendezése, piaci értékük növelése és a bajnokság nemzetközi versenyképességének javítása volt.
A világ figyelmét azonban nem a tulajdonosi struktúrák, hanem a sztárigazolások keltették fel. A fordulópontot Cristiano Ronaldo 2022-es szerződtetése jelentette, amely után rövid idő alatt olyan játékosok érkeztek a ligába, mint Karim Benzema, Neymar, Sadio Mané vagy N'Golo Kanté. A 2023-as nyári átigazolási időszakban a szaúdi klubok közel 1 milliárd dollárt költöttek játékosvásárlásra, miközben 94 futballista érkezett Európa top bajnokságaiból.
A beruházások nem álltak meg a játékospiacon. A szaúdi állam 2019-ben több mint 1,6 milliárd riált különített el klubfejlesztésekre, infrastruktúrára és szurkolói programokra, miközben
a Vision 2030 keretében mintegy 2 milliárd dollárnyi sportberuházást irányzott elő öt év alatt. A szaúdi bajnokság bevételei a becslések szerint a 2022-es 350 millió dollárról 2025-re meghaladták az 1,5 milliárd dollárt,
a stadionok összlátogatottsága pedig rekordot döntött, több mint 2,5 millió nézővel egyetlen idény alatt.
Jövedelmező körbeudvarolni a FIFA-t
Az arab futball felemelkedésének talán leglátványosabb eleme a világbajnokságok megszerzésében érhető tetten. A 2022-es katari torna volt az első futball-vb a Közel-Keleten, a 2034-es világbajnokságot pedig már Szaúd-Arábia rendezi meg. Alig 12 év alatt az Arab-félsziget kétszer is házigazdája lesz a világ legnagyobb sporteseményének, amire korábban nem volt példa.
A katari világbajnokság a sporttörténelem addigi legdrágább tornája volt. A teljes költség elérte a 200–220 milliárd dollárt, bár ebben nemcsak a stadionok, hanem a metróhálózat, utak, repülőtér-fejlesztések, szállodák és egyéb infrastruktúra is szerepelt. Maga a stadionépítés ennek csak töredékét, mintegy 8–10 milliárd dollárt tett ki. A beruházás célja nem csupán egy egyhónapos torna megrendezése volt, hanem Katar globális ismertségének és politikai súlyának növelése. Eltökéltségüket mi sem mutatja jobban, minthogy olyan sztárokat szereztek meg az országimázs-építéshez, mint Lionel Messi, David Beckham vagy Neymar.
Hasonló logika mentén készül Szaúd-Arábia is a 2034-es vb-re. A pályázati dokumentáció szerint 15 stadion szolgálhatja majd a tornát, amelyek közül 11 teljesen új létesítmény lesz. A rendezés a Vision 2030 program egyik zászlóshajója, amelynek célja, hogy az ország a turizmus, a szórakoztatóipar és a sport globális központjává váljon.
A FIFA és Szaúd-Arábia kapcsolatát sok elemző az elmúlt évek egyik legfontosabb hatalmi átrendeződéseként írja le. A FIFA rekordbevételre számít:
a jelenlegi négyéves ciklusban mintegy 13 milliárd dollár folyhat be a szervezethez,
miközben a szaúdi állam egyre nagyobb szerepet vállal a futball finanszírozásában – a szponzorációktól a klubbefektetéseken át egészen a világbajnokság rendezéséig. Kritikusok szerint a 2034-es pályázati folyamat felgyorsítása és az egyetlen érdemi pályázóként maradó Szaúd-Arábia kiválasztása is azt mutatja, hogy Rijád ma már jelentős befolyással rendelkezik a nemzetközi futballpolitikában.
Hogy ne a lényegről beszéljenek...
Az arab világ sportoffenzívájáról szóló vita régóta túlmutat a focin. A stadionok, a világbajnokságok és a sztárigazolások mögött nem pusztán gazdasági vagy sportszakmai célok állnak, hanem az úgynevezett sportwashing stratégiája is. A kifejezés arra utal, amikor egy állam a sport segítségével igyekszik javítani nemzetközi megítélését, erősíteni puha hatalmát (soft power), és háttérbe szorítani a róla szóló kedvezőtlen híreket.
Katar esetében a 2022-es világbajnokság előtt a vendégmunkások helyzete és a stadionépítések körülményei váltottak ki nemzetközi vitákat. Szaúd-Arábia esetében pedig rendszeresen szóba kerülnek az emberi jogi kérdések, a politikai szabadságjogok korlátozása és a 2018-ban meggyilkolt újságíró, Dzsamál Hasogdzsi ügye. A bírálók szerint a futballba öntött milliárdok részben azt a célt szolgálják, hogy a nemzetközi közvélemény figyelme ezekről a témákról a sporteseményekre és a sikertörténetekre terelődjön.
Rijád és Doha ugyanakkor határozottan visszautasítja ezt az értelmezést. Érvelésük szerint a sportba történő beruházások a gazdaság modernizálását, a turizmus fejlesztését és a fiatalok számára vonzóbb életmód kialakítását szolgálják.
A világ reakciója kettős:
miközben civil szervezetek, emberi jogi aktivisták és egyes politikusok rendszeresen bírálják ezeket a projekteket, a futball intézményrendszere jellemzően együttműködik az öböl menti államokkal.
A FIFA és a nagy európai klubok számára az arab tőke új bevételi forrást jelent, a játékosok számára pedig olyan fizetéseket, amelyekkel kevés bajnokság tud versenyezni. Emiatt a sportwashingról szóló vita valójában arról szól, hogy a sport mennyire választható el a politikától és az üzleti érdekektől, s erre a kérdésre a globális futball mindmáig nem talált egyértelmű választ.
Megtérült az arab futballforradalom?
A 2026-os világbajnokság alapján a válasz egyszerre igen és nem. Az arab országok soha nem látott számban jutottak ki a tornára, a régió meghatározó szereplővé vált a futball üzleti és politikai világában, és ma már világbajnokságokat rendez, valamint sztárjátékosokat vonz.
A pályán ugyanakkor még nem látszik egyértelmű áttörés. Bár több arab válogatott is versenyképesen szerepelt, a világelit továbbra is elsősorban európai és dél-amerikai csapatokból áll. A mostani vb azt mutatja, hogy a pénz és az infrastruktúra önmagában nem elég: a tartós sportszakmai sikerhez idő, utánpótlás és futballkultúra is kell.
Az arab világ tehát megvásárolta magának a helyet a futball globális döntéshozói között, a pályán azonban még korántsem tartoznak a világelithez.
