Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hihetetlen erőforrások és gazdasági érdekek mentén zajlik a diskurzus az Alföld megmentéséről, illetve sokszor úgy tűnik, hogy zajlik, miközben alig lépünk előre. De az emberek 99 százaléka azt sem tudja, hogy mi az előre. Hallunk arról is, hogy komplex megoldásokat kellene alkalmazni, így a vízmegtartást mezőgazdasági kultúraváltással és talajmegőrzéssel kellene kombinálni. De nem tudjuk, hogy mennyi ágazatot és ágazati érdeket, illetve magánérdeket, valamint évszázados beidegződést sértenek mindezek a felvetések.
Minap ismét az aszály lett a közbeszéd egyik fontos tárgya, persze kérdés, hogy meddig. Majd jön egy kis eső, és nem beszélünk róla, miközben évtizedes távlatban élhetetlen lesz az Alföld. 2026 első negyedévében csak háromszor esett jelentősebb csapadék, áprilisban pedig az 1991-2020-as átlag alapján feljegyzett 40,3 milliméterhez képest csak 4,1 milliméter esett országos átlagban – ezzel a 2. legszárazabb április lett a mérések kezdete, azaz 1901 óta.
Gőzerővel nekiláttak
Az új kormány rögtön megalakulása után foglalkozni kezdett a gigantikus problémával, amely túlzás nélkül a magyar élettér megtartásának legfontosabb kérdése. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) elrendelte a vízhiány elleni központi védekezést, ennek részeként megkezdte működését az Országos Vízügyi Koordinációs Központ. Az indoklás szerint Magyarország területén az elmúlt öt év halmozott csapadékhiányának mértéke április végére elérte a 462 millimétert, de a Tisza-völgy egyes térségeiben a 900 millimétert is meghaladja.
A talajvízkészletek tartósan az átlagos szintek alatt vannak, a talajvízszintek süllyedése az elmúlt három évtizedet tekintve az Alföld jelentős részén 1-2 méter közötti. Az új intézkedések többek között vízvisszatartást és a vízhasználat szofisztikációját is jelenti. A beavatkozásoknak köszönhetően nemrég a vízügy mintegy 10 millió köbméterrel növelte a visszatartott víz mennyiségét a duzzasztott folyómedrekben, a csatornákban és a tározókban.
Iszonyatos pénzekről beszélünk
Az új kormány első sajtótájékoztatóján jelentették be, hogy 257 milliárd forintnyi vízügyi fejlesztés fog megvalósulni uniós források felhasználásával. A Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Plusz (KEHOP Plusz) keretében azokon a területeken fognak beruházásokat megvalósítani, amelyek leginkább érintettek a vízhiánnyal és az aszállyal.
A tervezett fejlesztések között van többek között a Dél-Homokhátság és a bácskai területek vízpótlása; a közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása; a Szikrai- és az Alpári-Holt-Tisza vízpótlása; az Észak-Nyírség vízgazdálkodásának fejlesztése; a Hajdúhátságon a CIVAQUA-programhoz kapcsolódó vízgazdálkodási fejlesztés; emellett jelentős beavatkozások készülnek a Keleti-főcsatorna mentén; valamint a Szigetközben is. A fejlesztéseknek 2029 végére kell megvalósulniuk.
Az OVF szerint ezen fejlesztések többsége már az előkészítési szakaszban van, amelyek másik nagy csoportja az előző uniós ciklusban (a 2014–2020-as költségvetési időszakban) előkészített beruházások, köztük domb- és hegyvidéki tározók. Ezek kivitelezése várhatóan még idén ősszel megkezdődik. Még egyszer: ezeket a fejlesztéseket jóval korábban dolgozták ki, vagyis most senki sem vizsgálja felül vagy értékeli át az azok mögött rejtőző magán- és céges érdekeket.
Kavarjuk fel az állóvizet!
Ahogy említettük, az Alföld megmentése meglehetősen összetett kérdéskör, sok gazdasági szereplővel és ágazattal, szövevényes, dzsungelszerű érdekekkel, összefonódásokkal akár egyetemi tudásszinten is. Vagyis nem látjuk a fától az erdőt, éppen ezért érdemes olyan véleményeket reflektorfénybe emelni, akik nem akarnak kompromisszumokkal, „jó az úgy” meg „ráérünk arra még” magyaros mondatokkal a szőnyeg alá söpörni problémákat, ahogy az divatos ezen a tájon már vagy ezer éve.
Szilágyi Gábor PhD ökológus, a Kiskunsági, és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság volt igazgatója Quo vadis természetvédelem? címmel írt nagyobb elemzést a greeninfo.hu oldalon, amellyel nem kell egyetérteni, de érdemes nagyobb volumenben is vitát gerjeszteni, hogy több vélemény nyilvánosságra kerüljön. A teljesség igénye nélkül idézünk néhány erős mondatot és véleményt az elemzésből, hiszen itt a vízgazdálkodás mellett nagyobb perspektívába helyezi az Alföld sorsát, vagyis komplex ökoszisztémában gondolkodik.
Már a felütés sem túl biztató: „az önálló zöldtárca újbóli életre hívása közepette nem árt észben tartani, hogy a természetvédelem reménybeli szebb jövőjének ez csak egy minimálisan szükséges, de messze nem elégséges feltétele. Az érdemi előrelépéshez négy olyan ágazatnál – erdő-, vad-, víz- és mezőgazdálkodás – kellene paradigmaváltásnak bekövetkeznie, amelyek minden eddigi kormányváltáskor biztosítani tudták a haszonelvű szemléletükön alapuló, kisebb-nagyobb mértékben természetkárosító gyakorlati tevékenységük folytatását.”
Bozótharcra kell készülni?
A folytatásban még kicsit foglalkozunk az adiminsztráció rejtélyeivel, és ez sem éppen az optimizmus hangja, fényes jövőkép sem bontakozik ki. „Az új kormány felépítéséből arra lehet következtetni, hogy visszatérünk egy olyan, szétaprózott kormányzati struktúrához, ahol századunk új kihívásai, és az ezekkel összefüggésben jelentkező társadalmi elvárások miatt szükségessé váló változásokat könnyen ellehetetlenítheti az ágazati érdekérvényesítésért folytatott minisztériumok közötti bozótharc”.
„A politikai passzátszelet továbbra is a mai napig domináns szektorok, elsősorban az erdészet, a vadászat, a vízügy és kisebb részt az agrárium fújnák. (…) A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvényt az erdőről és az erdő védelméről, illetve a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvényekkel együtt hirdették ki. (…) A természetvédelmi törvény, a két másik, alapvetően haszonelvű, a gazdálkodás és bevételszerzés primátusán alapuló törvénynek nem mellé-, hanem alárendeltje lett.”
„Európa legszigorúbb erdőtörvénye” nemcsak megengedi, de kifejezetten támogatja a legértékesebb, nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek területén található, néha fokozottan védett hegyvidéki bükköseink és a még kicsiny foltokban megmaradt alföldi tölgyeseink üzemi méretekben történő tarra vágását, hogy aztán a letermelt faanyag évi százezer tonnaszám égjen el a biomassza erőművek kazánjaiban, a klímaváltozás elleni küzdelem nagyobb dicsőségére.”
Vitte a pénzt
Természetvédelmi szempontból a vízügy és az agrárium tevékenységét együtt érdemes szemügyre venni. A klímaváltozás okozta aszály az idén az Alföld szinte teljes területén rárúgja az ajtót erre a két ágazatra, melyek egymásra utaltsága csaknem kétszáz éves múltra tekint vissza. A közhiedelemmel ellentétben a 19. századi folyószabályozások és az alföldi lecsapolási munkálatok elsődleges célja nem a települések ár- és belvizek elleni védelme, hanem nagy kiterjedésű területek haszonelvű szántóföldi művelésbe vonása volt. A hatalmas munka mindkét ágazat számára sikerrel járt.
„Az ár- és belvizektől mentesített területeken évente szép hasznot hozó búzabányák jöttek létre, míg a vízügy hosszú távon bebiztosította a saját létezését a vizek kártétele elleni védekezés érdekében kiépített létesítmények fenntartási kötelezettségének, újabb fejlesztési programoknak és nagyléptékű beruházásoknak köszönhetően” – folytatódik a cikk.
„A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése program például eddig mindössze egyetlen célját érték el, nevezetesen elsősorban a Fidesz holdudvarához tartozó kivitelező cégek bevételi étvágyának ideiglenes mérséklését, ugyanis a program keretében a Tisza-mentén sok tízmilliárdból megépült árapasztó tározókat a legelső (Cigánd-Tiszakarádi tározó) 2010-ben történt átadása óta még egyszer sem kellett árvízi vészhelyzet miatt használatba venni” – mondja Szilágyi Gábor.
Egyelőre ugyancsak alacsony hatékonyságú látszattevékenységnek tűnik a hangzatos nevű, a gazdálkodók önkéntes terület felajánlásain alapuló „Vizet a tájba!” program is. Az egy év alatt felajánlott földterületek nagysága mindössze 30 ezer hektár, magyarázza az ökológus.
Vége a dalnak?
A KSH adatai szerint hazánk szántóterületeinek jelenleg mindössze 5 százaléka öntözhető, amit újabb tíz- és százmilliárdok elégetésével fel lehet ugyan tornászni a duplájára, de ott biztosan vége a dalnak. „Fel kell végre ismerni, hogy a Magyarország teljes területének több mint 40 százalékára rúgó, közel 4 millió hektárnyi szántóföldet egyáltalán nem lehet öntözni, leginkább azért, mert a víz nem folyik felfelé, a szivattyúzás pedig olyan drága, hogy a csak így öntözhető területeken még az EU-s támogatással együtt is veszteséges lenne a termelés” – jönnek az újabb érvek a greeninfo.hu oldalán megjelent elemzésben.
Az ágazati érdekeket előtérbe helyező szemlélet ismeretében nem csoda, hogy az agrárium és a vízügy egyelőre képtelen összehangoltan dolgozni az aszály kedvezőtlen hatásait legalább az alföldi folyók korábbi árterületein érdemben mérsékelni tudó, tájléptékű, a tájban megvalósuló vízmegtartás érdekében.
„Az agrártámogatások jelenlegi rendszere helyett ezeken a területeken a művelés módjának megváltoztatását (elsősorban szántóról legelőre és rétre), majd az új típusú földhasználat fenntartását kell támogatni, akár a legjobb minőségű, 35 aranykorona feletti, valódi búzabányákon kifizetett földalapú támogatások rovására is.
A vízügy részéről pedig arra van szükség, hogy gondoskodjon az árasztandó területek vízellátásának műszaki feltételeiről, még akkor is, ha az nem teszi szükségessé Asszuáni-gát méretű műtárgyak építését és a Panama-csatornához hasonló paraméterekkel rendelkező vízfolyások kiásását” – folytatja a szakember ironikus hangnemben.
Annak ellenére, hogy az elmúlt három és fél évtizedben a természetvédelem néhány kisebb-nagyobb csatát megnyert, az ágazatok közötti háborúkból még egyszer sem jött ki győztesen, zárul a nem éppen derülátó elemzés.