Hüse István, az Indotek Group ingatlanfejlesztési igazgatója tiszta vizet öntött a pohárba, és elemezte az iparág jelenlegi helyzetét. Interjú.

Az interjú legfontosabb fókuszpontjai:

  • Az Otthon Start Program realitása: Míg a vevőknek történelmi lehetőség a fix, elinflálódó hitel, a fejlesztőket kőkemény költségkontrollra kényszeríti a 1,5 millió forintos négyzetméterár-plafon.
  • Túlfeszített háztartások és piaci anomáliák: Miért ugrottak 26 százalékkal a budapesti lakásárak, és miért veszélyes a "falig elmenő", tartalékok nélküli lakossági hitelfelvétel?
  • Az ukrán újjáépítés csapdái: Hatalmas a potenciál, de a geopolitikai bizalmatlanság miatt a magyar fővállalkozók esélytelenek saját brand alatt – a túlélés kulcsa az indirekt, például lengyelországi piacra lépés lehet.
  • Adósokk a láthatáron: A 2026 végén kifutó 5 százalékos kedvezményes lakásáfa visszaállítása drasztikus lefagyást hozhat a szektorban.
  • Mi lesz a Duna Plazával? Három szcenárió van az asztalon a fenntarthatatlan komplexum megújítására, a kivitelezés 2027-ben indulhat meg a kőkemény finanszírozási matek fényében.
  • CSR és lokálpatriotizmus: Miért köteleződik el egy ingatlanfejlesztő tíz évre egy XI. kerületi OB I-es vízilabdacsapat (Semmelweis OSC) mellett?


Milyen tapasztalataik vannak eddig az Otthon Start Programról? 

Ingatlanfejlesztői szemmel kettős megközelítésből vizsgáljuk a programot. A potenciális hitelfelvevők, kiemelten az első lakáshoz jutók számára ez egy olyan történelmi lehetőség, amire korábban nem volt példa. Számunkra ez azt jelenti, hogy a piac érdemben tágul. Olyan fizetőképes vásárlók tudnak belépni, akik korábban ezt nem tehették meg. Ennek a keresletélénkítő hatásnak egyértelműen az ingatlanfejlesztők a haszonélvezői. Ugyanakkor számolni kell a piac reakcióidejével is. Míg a jogszabályi környezet vagy a banki hitelezés hónapok alatt képes alkalmazkodni egy új rendszerhez, addig az ingatlanfejlesztés átfutási ideje ennél jóval hosszabb. Számunkra a legfontosabb a hosszú távon kiszámítható környezet. Egy hirtelen jövő keresleti hullámot – például egy decemberi rohamot – a fejlesztők nem tudnak azonnal késztermékekkel kiszolgálni, hiszen időbe telik, amíg a projektek eljutnak abba a stádiumba, hogy megjelenhessenek a kínálati oldalon. A programnak van egy másik, számunkra kulcsfontosságú eleme. Az ingatlanfejlesztőket is helyzetbe hozza azáltal, hogy lazít a korábbi szabályozási kereteken. Ez egy magas hozzáadott értékű intézkedéscsomag. Budapesten például olyan területek is bevonhatók lakóingatlan-fejlesztésbe, amelyek korábban erre nem voltak alkalmasak. Egy adott telken a fejlesztési potenciál akár 30-40 százalékkal is megnőhet. Emellett bizonyos lokációkban elhagyható a jellemzően veszteséget generáló kötelező gépkocsi-beállók építése, ami érdemben csökkenti a beruházási költségeket. Ezek a tényezők együttesen azt eredményezhetik, hogy kedvezőbb árazású lakások jelenhetnek meg a piacon.

Jelenleg is gőzerővel dolgozunk az új projektek előkészítésén, hogy a jövőben ki tudjuk szolgálni ezt az új célcsoportot. A meglévő portfóliónkban már most is vannak a program feltételeinek megfelelő lakások – például a XV. kerületben –, amelyeket be tudunk vinni az 1,5 millió forintos négyzetméterár és a 100 millió forintos egyedi vételár korlátja alá. Ezeknél már érezzük is a megnövekedett vevői érdeklődést. A legnagyobb kihívást Budapest felkapottabb kerületei jelentik. Itt nagyon nehéz tartani a másfél milliós négyzetméterárat. Nem lehetetlen – akár a XI. kerületben is piacra dobható Otthon Start kompatibilis termék –, de ehhez rendkívül szigorú költségkontrollra és a költségcsökkentő szabályozási feltételek maximális együttállására van szükség.

Kép: Economx, Hartl Nagy Tamás

Milyen pénzügyi modell alapján vágnak bele a fejlesztők az Otthon Start projektekbe? Milyen tervezésre, feltételezésekre van szükség?

Alapvetően három szempontot veszünk figyelembe a projekttervezésben. Az első kategóriát az organikusan kompatibilis projektek jelentik. Ezek jellemzően a külső kerületekben találhatók, ahol az árszint eleve befér a jogszabályi keretek közé – vagyis a 1,5 millió forintos négyzetméterár és a 100 millió forintos egyedi vételár limitje alá. Itt nincs szükség radikális újratervezésre, fejlesztőként csupán a lakásmixet kell felülvizsgálnunk: meg kell szűrnünk azokat a nagy alapterületű ingatlanokat, amelyek a méretükből adódóan átlépnék a 100 millió forintos határt. A második fókuszpont a vevői profilok és a finanszírozási realitások elemzése. A célcsoport a 18 év feletti, első lakáshoz jutók köre. S akkor itt beszélhetünk befektetői szemléletű vásárlókról, akiknél felmerülnek a hozamszempontok is. Milyen a lokáció, a vételár, a kiadhatóság, a tömegközlekedés? Ők a kisebb, funkcionális lakásokat keresik. Aki saját célra vásárol, annál pedig a személyes érzet, az élhetőség dominál.

Itt jön be a tervezés matematikája. Ha a maximális, 1,5 millió forintos budapesti négyzetméteráron kalkulálunk, akkor nagyjából egy 66-67 négyzetméteres lakás a felső határ – efölött kicsúszunk a 100 milliós keretből. Ezzel szemben, ha egy olcsóbb zónában – például a XV. kerületben – 1,2 millió forintos négyzetméteráron piacra dobott, piaci alapú projektről beszélünk, ott akár egy 80 négyzetméter feletti lakás is bevonható az Otthon Start Programba. Emellett a fizetőképességet is modelleznünk kell. Az 50 millió forintos maximális támogatott hitel jól hangzik, de a vevőnek elő kell teremtenie a fennmaradó összeget, az önerőt, vagy a többi elérhető támogatás (CSOK+, Babaváró) kombinációját.

Határozottan óva intem a fejlesztőket attól, hogy vakon a maximális beépíthetőségre vagy építménymagasságra törekedjenek. A nap végén ugyanis a piac diktál, nem a jogszabály. Hiába ad az állam 1,5 millió forintos plafont, ha a XV. kerületben a fizetőképes kereslet 1,2 millió forintnál megáll. Az afölött árazott lakást, bármilyen jó is, nem fogják megvenni. Ugyanez igaz az épület léptékére. A XV. kerületben egy 65 méter magas lakótorony eladhatatlan lenne. Ezzel szemben a XI. kerületi Revital Park projektünknél pontosan ezt a 65 méteres magasságot kértük és kaptuk meg, mert ott a lokális piac – a Kopaszi-gátnál folyamatban lévő és az újabb fejlesztések, vagy akár az Etele út környéki 15 szintes szocialista panelek miatt – ezt már beárazta és elfogadta. A sikeres modell tehát az, amelyik a szabályozási kedvezményeket szigorúan a helyi piac teherbíró képességéhez és a vevői preferenciákhoz igazítja.

Tehát a fő üzenet mindkét fél számára – vevőknek és fejlesztőknek egyaránt –, hogy nem feltétlenül a jogszabályi maximumok megcélzása a legcélravezetőbb stratégia?

Pontosan. A hazai lakáspiacon történelmileg kialakult egy gazdaságilag rendkívül kockázatos, túlfeszített fogyasztói magatartásforma. Mivel a saját tulajdonú ingatlan megszerzése a legtöbbek számára abszolút prioritás, a vásárlók hajlamosak a teljes rendelkezésre álló költségvetésüket – egészen a hitelképességük legvégső határáig – magára a vételárra fordítani. Ennek a "falig elmenő" finanszírozási stratégiának a következménye, hogy a vételáron és a hiteltörlesztésen felül felmerülő, elkerülhetetlen járulékos költségekre a háztartások sok esetben már nem képeznek tartalékot. Ezt a piaci anomáliát a jogalkotó is felismerte, és részben emiatt törölte el például a CSOK-kal vásárolt lakások esetében a vagyonszerzési illetéket. Tömeges jelenséggé vált ugyanis, hogy a vevők a vételár és a hitelösszeg kifizetése után már az adóterhek rendezésére sem rendelkeztek kellő likviditással. Ugyanez a tőkehiány jelentkezik az ingatlan birtokbavétele után is. A berendezésre, az egyedi igények kialakítására vagy a kapcsolódó költségekre már egyszerűen nem marad forrás. Bár anekdotikusnak tűnhet a földön, matracon alvó, a rokonoktól kapott használt bútorokat gyűjtögető, leárazásokra váró első lakásvásárló képe, ez valójában egy súlyos, rendszerszintű pénzügyi tervezési hiányosságra világít rá a lakossági szektorban. Éppen ezért fejlesztői oldalról is az a racionális lépés, ha a reális, fenntartható vásárlóerőhöz és nem az elméleti jogszabályi maximumokhoz igazítjuk a termékkínálatot. Ez emberileg teljesen érthető, de pénzügyi szempontból, ahogy említettem, nem egészséges modell. 

Mennyire lehet befektetés az ingatlanfejlesztés hazánkban? 

A befektetési célú vásárlókat nem kell tanítani, ők pontosan értik a piacot és a tőkeáttétel működését. Beszállnak egy projekt elején 10-20 százalékos önerővel, és ha az ingatlan értéke két év alatt mondjuk 10 százalékot emelkedik, ők a saját tőkéjükre vetítve akár 100 százalékos hozamot is realizálhatnak, ha még a beköltözés előtt kiszállnak. A bérbeadásra játszó befektetők dolga azonban egyre nehezebb. Az ingatlanárak annyira elszakadtak a bérleti díjaktól, hogy a bruttó bérleti hozamok ma a piacon 4-4,5 százalék körül mozognak. Ebből még adózni kell, fizetni a biztosítást, és kalkulálni kell egy 10 éves távon felmerülő jelentősebb felújítási költséggel is. Így a nettó hozam könnyen 3 százalék környékére esik vissza. Mindaddig, amíg a kockázatmentes állampapír 6,5 százalékot hoz, tisztán a bérleti díjért nem éri meg ingatlanba fektetni. Ezt ma már csak az igazolhatja, ha a befektető az ingatlan jelentős tőkeérték-növekedésében bízik. A lényeg, hogy ne az idő szorítása, vagy a piaci pánik vezérelje a döntéseinket. A frekventáltabb kerületekben (például XI., XIII., IX., III.) egyértelműen érdemes megvárni az új kínálatot. Ma ugyanis ott tartunk, hogy egy felújított panel ára lassan eléri az OSP limitjeit, ami azt jelenti, hogy az új építésű lakások is nagyjából ugyanazon az árszinten fognak piacra lépni, mint ahol most a használt panelek mozognak.

Hüse István
Hüse István
Kép: Economx, Hartl Nagy Tamás

Mi mozgatja az árakat egy részben központilag leszabályozott piacon?  

A jelenlegi piaci anomáliákat nagyrészt a bizalmi faktor és a politikai bizonytalanság fűti. Sokan azért vásárolnak most, mert félnek, hogy a támogatott hitelek a választások után megszűnnek. Ez a FOMO-érzet irracionális folyamatokat indított el. Tavaly Budapesten 26 százalékos átlagos lakásár-növekedést mértünk, ami teljesen szürreális, miközben a fejlesztői oldalon a költségek csupán 4-6 százalékkal emelkedtek. Ezt a 26 százalékos felárat nem mi, fejlesztők raktuk zsebre, hanem azok az eladók, akik épp a piacon voltak a használt ingatlanjaikkal. Mivel a magyar lakásállomány 92 százaléka hazai magánszemélyek tulajdonában van, ez a brutális áremelkedés valójában egy belföldi vagyonátrendeződés. Bár a vevőknek fájdalmas, makrogazdasági szempontból nem feltétlenül tragédia. A magas áron kiszálló eladóknál keletkező tőke visszaáramlik a gazdaságba – állampapírba, vállalkozásokba, vagy épp energetikailag korszerű, új építésű lakásokba.

Makrogazdasági és fejlesztői szempontból hogyan lehet ösztönözni a vásárlókat, hogy a felújított panelek helyett az új építésűt válasszák?

Meggyőződésem, hogy egy új építésű lakás nemzetgazdasági hasznossága nagyságrendekkel magasabb, mint egy használt lakás adásvétele. Utóbbi lényegében egy zéró összegű tranzakció. Nem jön létre érdemi hozzáadott érték, nem teremt munkahelyet, nem jár területrehabilitációval, és az állami adó- vagy illetékbevételek is minimálisak. Emellett a régi állomány energetikai jellemzői elavultak, így egy tranzakcióval sem az ország energiafüggősége, sem a karbonkibocsátás nem csökken. Ezzel szemben egy új építésű projekt esetében mindezek a multiplikátor hatások (adóbevételek, munkahelyteremtés, energiahatékonyság) egyszerre érvényesülnek. Éppen ezért egy tisztán állami finanszírozású kamattámogatás sokkal hatékonyabban hasznosul a köz számára, ha az új építésű piacot pörgeti. Bár az árszint regionális összevetésben még mindig nem extrém, a drágulás üteme valóban robusztus volt. Fejlesztőként azonban nem a ciklusok tetejét vagy alját próbáljuk meglovagolni. Az üzletpolitikánk lényege, hogy egy kiszámítható árazási metodika mentén a piaci „hullámok közepére” tervezünk. A hektikus árazás lerombolná a brandet.

Nem magyar sajátosság ugyan, de számos gazdasági szektorban nem lehet előretervezni. Az ingatlanfejlesztésnél, az építőiparban van erre lehetőség?

Egy 2-3 éves időtávot viszonylag nagy biztonsággal le tudunk fedni. A 4-5 éves horizont már problémásabb, de a fejlesztési ciklus aktív szakasza jól kalkulálható költségelemekből áll. A telekköltség a projekt indulásakor már adott, tehát fix. Projektmenedzsmentnél az előkészítés utáni fázisban a bérdinamikával kell számolni, ami jelenleg évi 6-7 százalékos növekedés körül mozog. Ez is stabilan tervezhető. A finanszírozási költségek esetében viszont az elmúlt időszakban volt egy extrém sokk a piacon, amikor a kamatok a 20 százalékot is elérték. A jelenlegi kamatkörnyezet viszont bár magas és nyomást gyakorol az árazásra, de hellyel-közzel ismét kiszámítható. Számunkra versenyelőny, hogy tőkeerős szereplőként szükség esetén önerőből is tudunk építkezni. A projektköltségek 60-80 százalékát az építőipari kivitelezés adja. A nagyobb építőipari cégekkel nagyjából egyéves időtávra előre lehet fixálni az árakat. Ezt követően egy 5-8 százalékos mozgástérrel rendelkező árazási, indexálási metodikát építünk be a szerződésekbe. Ez egy kezelhető, árazható kockázat, ami önmagában nem fogja drasztikusan megemelni a lakások végfelhasználói árát.

Ha már tervezgetés. Egyáltalán látni, milyen adópolitika segíti majd az építőipart?

Ez az egyik legkritikusabb tényező. A jelenlegi szabályozás szerint az új építésű lakások 5 százalékos kedvezményes áfakulcsa 2026. december 31-ig érvényes. Ha 2027-től visszaáll a 27 százalékos általános kulcs, az drasztikusan elnehezíti a piacot. Ha a jelenlegi – már amúgy is magas – árszintekre rákerül egy további 22 százalékos adóteher, az teljesen kiszámíthatatlan piaci reakciókat szülhet. Hasonló lefagyást láttunk a finanszírozási oldal sokkja miatt 2023-ban. Abban az évben a budapesti piacon mindössze 3200 újlakás-tranzakció történt, ami egy egészséges piac volumenének nagyjából a harmada, de még egy elfogadható évnek is kevesebb mint a fele. Egy ekkora adóemelés hasonló tranzakciós krízist okozna. Jelenleg hatalmas nyomás van az építőiparon a megrendeléshiány miatt. Sem állami, sem önkormányzati oldalról nincsenek érdemi magasépítési beruházások, az uniós források befagytak, a futó állami projektek pedig jellemzően mélyépítési (út- és vasútfejlesztési) munkák. A hatalmas gyárépítések, mint a BMW, a CATL vagy a BYD projektjei szintén a kifutási fázisukhoz közelednek vagy már ki is futottak, és nincs a láthatáron újabb, ekkora volument felszívó ipari hullám. Ez a kereslethiány oda vezetett, hogy az építőipari kivitelezők a túlélés érdekében sok esetben már önköltségi árszinten is kénytelenek elvállalni a munkákat. Bár ez az árazási anomália átmenetileg kedvező pozíciót teremt az ingatlanfejlesztőknek, hosszú távon nem fenntartható, így a jövőbeli projektjeinknél a kivitelezői árak óhatatlan normalizálódásával is kalkulálnunk kell.

Legalább ez megnyugtatóan hangzik.

Azért két olyan jelentős kockázatot látok, ami felboríthatja az építőipari árakat. Az egyik a háborús helyzet eszkalációjából eredő globális nyersanyagsokk. Ennek extrém példája a réz, ami minden villamosipari termék alapja, és a nyersanyagpiaci ára másfél év alatt képes volt a többszörösére ugrani. A másik, egy ennél ellentmondásosabb helyzet; maga az ukrán béke. Ha a szomszédunkban a fegyvernyugvás után egy masszív, nemzetközileg finanszírozott helyreállítási és újjáépítési program indul, az azonnali és brutális nyomást fog helyezni a magyar építőiparra. Jelenleg becsléseink szerint 30-40 ezer ukrán vendégmunkás dolgozik a hazai szektorban – ők egészen biztosan azonnal hazatérnének. Egy ilyen újjáépítés emellett azonnal elszívná a régiós építőanyag-kapacitásokat is, ami súlyos árfelhajtó hatással járna nálunk.

Hogyan lehet kalkulálni ebből a szempontból az ukrajnai békével?

A háború előtt, és részben még most is, jelentős mennyiségű alapanyag – fa, réz, valamint a donbászi kohászatból származó vas és acél – érkezett a hazai építőiparba. Ha elindul az újjáépítés, ez az import teljesen el fog apadni. Egyszerűen nem lesz gazdasági rációja Magyarországra exportálni, ha helyben, alacsonyabb logisztikai költségek mellett, jóval magasabb áron lehet majd értékesíteni ezeket az anyagokat. Ez egy olyan hirtelen kínálati válságot okozhat a hazai alapanyagpiacon, amivel nagyon nehéz lesz mit kezdeni.

Pedig Ukrajna újjáépítése különösen forró téma, hiszen az európai szakmai szervezetek már letették az asztalra a békét követő időszak terveit. Milyen esélyei vannak a magyar cégeknek – beszállítóként vagy akár fejlesztőként – részt venni ebben a gigantikus projektben?

Ingatlanpiaci és építőipari szempontból két jól elkülöníthető kategóriát kell vizsgálnunk, amelyeknél teljesen más a piacra lépés esélye. Az első a beszállítói és gyártói szegmens. Ezen a területen a magyar részvétel abszolút reális és jövedelmező opció. A gazdasági racionalitás és a költséghatékonyság a nap végén mindig felülírja a politikai felhangokat. Amikor egy ukrán építőipari vállalatnak a kivitelezéshez alapanyagra lesz szüksége, és a magyar gyártású termék minőségben és árazásban versenyképes, akkor meg fogja vásárolni. A tőke és az áru mindig megtalálja a maga útját. A második kategória a fővállalkozói és ingatlanfejlesztői szint. Itt már kifejezetten szkeptikusak vagyunk, amit az iparági kerekasztal-beszélgetések is egyértelműen visszaigazolnak. Jelenleg nem látjuk realitását annak, hogy egy magyar vállalat közvetlenül, saját márkanév alatt sikeres ingatlanfejlesztésbe vagy generálkivitelezésbe kezdjen például Harkivban vagy Bucsában. Egy ekkora projekt lebonyolításához elengedhetetlen a helyi intézményrendszer, a logisztikai hálózatok és a munkaerőpiac támogató közege. Ezt a bizalmi tőkét jelenleg nagyon nehéz lenne felépíteni.

Hüse István
Kép: Economx, Hartl Nagy Tamás

Félve kérdezem. A bizalmatlanság és a hátrány egyetlen oka az, hogy az adott vállalat magyar?

Igen, egyértelműen ez az ok. Ezek olyan létező geopolitikai és társadalmi feszültségek, amelyeket az üzleti tervezés során kőkemény kockázatként kell árazni. Bár az idő sok mindent megold, a jelenlegi kilátások alapján, ha egy ukrán megrendelőnek egy lengyel és egy magyar, vagy egy német és egy magyar építőipari vállalat között kell választania, borítékolhatóan a lengyel vagy a német cég lesz a befutó. Ők kapják a megrendeléseket, és ők fogják tudni zökkenőmentesebben megszervezni a mindennapi operatív működést is. Ugyanakkor létezik egy működőképes alternatíva: az indirekt piacra lépés. Azok a magyar építőipari vállalkozások lehetnek sikeresek, amelyek rendelkeznek például lengyel vagy német leányvállalattal. Egy lengyel hídfőálláson keresztül már minden további nélkül be lehet lépni az ukrán piacra, illetve komoly potenciál van abban is, ha a magyar cégek a békefolyamatban meghatározó nyugati fővállalkozók alvállalkozóiként, dedikált részterületeken kapcsolódnak be az újjáépítésbe.

Van gazdasági racionalitása egy fővárosi üzletközpont, a Duna Plaza fejlesztésének?

Ez az Indotek egyik leghosszabb előkészítésű projektje, és a tervezési szakasz még ma sem zárult le teljesen. Nagyságrendileg tíz különböző szcenáriót vizsgáltunk meg, a szabályozási okokból elvetett lakótornyoktól kezdve a teljes funkcióváltásig. Mára három reális, de volumenében markánsan eltérő, egymással versengő alternatíva maradt az asztalon. Egy dolog biztos. A jelenlegi állapot fenntarthatatlan. Bár maga a pláza még működik, a minimumkövetelmény egy nagyon jelentős, teljes körű esztétikai és műszaki megújítás, ami stabilizálja a bérlői mixet és segít feltölteni az üres területeket. Az igazi problémát a pláza melletti, borzasztóan alacsony kihasználtságú irodaház jelenti, amely egyértelműen a fenntarthatatlan kategóriába csúszott. 

Fejlesztőként pontosan tudjuk, mit kell tennünk egy ilyen diszfunkcionális eszközzel, a végleges, legkésőbb szeptemberben meghozandó beruházási döntést azonban két súlyos makrogazdasági tényező nehezíti. Az első a finanszírozási matek. Egy lakóingatlan-fejlesztésnél a banki finanszírozás jellemzően a projekt másfél éves pontjánál, 30 százalékos értékesítettség mellett lép be, és a futamidő 2,5-3 év. Itt egy fél százalékos kamatkockázat is kezelhető. Ezzel szemben a Duna Plaza megújítása egy 20-25 éves hitelfutamidőt igénylő projekt. Egy ekkora időtávon egy 0,5 százalékos kamatkülönbség is brutális hatással van a projekt hosszú távú jövedelmezőségére. A második tényező az exit stratégia és a piacméret. Minden fejlesztés nulladik lépése a kiszállási pontok és a várható hozamszintek feltérképezése 1, 3, 5, 10 és 20 éves távlatban. Ha a teljes körű átépítés és az új irodatornyok megvalósulnak, az egy olyan gigantikus tranzakciós volument fog jelenteni, ami önmagában teszteli a magyar befektetési piac felszívóképességét. Ezeket a makroszintű elemzéseket végezzük jelenleg. Akármelyik szcenárió is nyer, a kivitelezési munkáknak 2027-ben el kell indulniuk.

S milyen üzleti és társadalmi szempontok alapján döntöttek a Semmelweis OSC férfi OB I-es vízilabdacsapat szponzorációja mellett?

Bár az Indotek Group már 25 éve jelen van Újbudán mint munkáltató, adófizető és bérbeadó, a lakóingatlan-projektekkel – mint például a Revital Park – egy új dimenzióba lépünk. A következő 7-10 évben olyan volumenű fejlesztéseket valósítunk meg, amelyek érdemi hatással lesznek a kerület életére. Ez a piaci jelenlét egy sokkal erősebb társadalmi felelősségvállalást követel meg tőlünk. A Semmelweis OSC támogatása több üzleti és filozófiai szempontból is logikus lépés volt. Egyrészt az ideköltöző fiatal, aktív célcsoportunk számára a sport és a közösséghez tartozás kiemelten fontos mindennapi érték. Másrészt az ingatlanfejlesztés és a sport szellemisége nagyon hasonló. Egyikben sincs azonnali, máról holnapra jövő eredmény. A vízilabda is a kitartó munkáról szól. Ezt a lokálpatrióta, hosszú távú szemléletet a teljes fejlesztési láncban érvényesítjük.

Kapcsolódó