Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Tizenhat év. Ennyi ideig kormányoztak Orbánék. 2010-ben a Fidesz–KDNP kétharmados többségével egy olyan politikai rendszer jött létre, amelyben a miniszterelnök hatalmát tulajdonképpen semmi sem korlátozta. Fékek és ellensúlyok? Ezt a fogalmat nem ismerte a NER. Orbán Viktor már az első (2010-es) győzelmük előtt is arról beszélt, hogy Magyarországon „a következő 15–20 évben egy nagy kormányzó párt lehet”. Tizenhat évig így volt. Most vége van.
Döntött a magyar nép: óriási fölénnyel leváltotta a Fideszt, kétharmaddal győzött a Tisza Párt. Ahogy Magyar Péter leendő miniszterelnök fogalmazott: „a győzelmünk nem a Holdról, hanem minden magyar ablakból látszik”. Közösen leváltottuk az Orbán-rendszert, felszabadítottuk az országot, visszavettük a hazánkat. Arról is beszélt április 13-án, hogy a Fidesz-kormány szervezett bűnözőkből állt, és el is lesznek számoltatva.
Az országban húsz éve nem volt nyílt végű választás, hiszen 2010 óta minden alkalommal csak a Fidesz győzelmének mértéke volt kérdéses – hívja fel a figyelmet a Political Capital bejegyzése.
Bár számítani lehet a fordulatra, sokak számára mégis szinte felfoghatatlan volt a pillanat – egészen addig, amíg Orbán maga el nem ismerte a vereséget.
Leválthatatlannak gondolta magát
Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb politikai „teljesítménye” éppen az volt, hogy a híveivel elhitette: nincs valódi alternatíva. A választási szabályok átalakítása, a médiaviszonyok átrendezése és az intézményi kontroll megerősítése mind azt az érzetet keltették, hogy a pálya lejt.
Éppen ezért a mostani vereség nemcsak politikai, hanem pszichológiai fordulat is a magyar társadalomban. A választók egy része eddig azért nem hitt a változásban, mert nem látta annak reális esélyét. Most viszont ez a gát átszakadt.
Az sem véletlenül történt, hogy oly gyakran találkoztunk kommunikációjukban Orbánnal. Tudatosan építették fel a már-már elnöki rendszerre hajazó kommunikációs működést, ami lehetővé teszi, hogy fenntartsák a karizmatikus vezető képét.
Tavaly azonban kiderült, hogy ez a karizma mégsem végtelen és korlátlan, igenis megvannak a korlátai, és kérdéses, meddig tudják fenntartani a képet. Erre a 2025-ös rekordrészvételű (470 ezer fő) Pride mutatott rá igazán, ugyanis a párt választói bázisában kétségeket ébresztett a miniszterelnök mindenhatóságát illetően, és arra késztette a Fideszt, hogy felülvizsgálja 2026-os választási stratégiáját Orbán karizmájának és az ő mindenhatóságába vetett hitnek a helyreállítása révén – erről beszélt korábban a Telexnek Szabó Andrea szociológus, politikatudós. Nemcsak a karizma tűnt el, hanem a hatalmat is elvesztették április 12-én.
A vereséghez vezető út már két évvel ezelőtt, a kegyelmi üggyel elindult. Azóta sorban jöttek a krízisek az Orbán-rezsim életébe.
Populista, de már ezt sem tudta tartani
Orbán politikája sokáig tankönyvi példája volt a modern populizmusnak: erős vezető, világos ellenségképek, egyszerű üzenetek és folyamatos konfliktus. Ez a modell rövid és középtávon rendkívül hatékony tud lenni. Hosszabb távon azonban saját csapdájába eshet.
Az egyik legnagyobb ellentmondás a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása és a nemzetközi politikai kapcsolatok közötti feszültség volt. Orbán évekig az Európai Unió (EU) kritikájára építette politikáját, miközben egyre szorosabb kapcsolatokat ápolt más globális szereplőkkel.
Az orosz–ukrán háború kontextusában Magyarország leköszönő miniszterelnöke egyre személyesebb nézőpontból szólalt meg nyelvészeti szemmel, miközben a „mi” és „ők” határok átrajzolásával Magyarországot eltávolította hagyományos szövetségeseitől (például NATO és az EU), ami erősíti a külső fenyegetés narratíváját – mutat rá egy, az ukrajnai Karazin Harkiv Nemzeti Egyetem folyóiratában megjelent kutatás.
A kampányhajrában nyílt támogatást kapott az Egyesült Államokból: Donald Trump és JD Vance is kiállt mellette. Ez azonban sok választó szemében inkább visszaütött. Egy nemzeti politikus esetében különösen nehéz hitelesen képviselni azt az üzenetet, hogy „Magyarország az első”, ha közben külföldi politikai szereplők próbálják befolyásolni a választókat.
Ivan Krastev bolgár politológus (aki a ’90-es évek óta ismeri Orbánt) találó megjegyzése szerint „most globalistaként veszíthetett” – vagyis éppen azokhoz az eszközökhöz nyúlt, amelyeket korábban kritizált – írja a CNN.
Elfogytak az ellenségek
A populista politika működéséhez folyamatos mozgósítás szükséges. Ehhez pedig mindig kell egy új konfliktus, egy új ellenség. Az Orbán-rezsim kommunikációjában mindig talált valakit, akit okolni lehet a szörnyű gazdasági helyzet miatt, ugyanis a rendszer egyik alapját képezi az ellenségstratégia. 16 év alatt volt már a baloldal, Gyurcsány, Brüsszel, Ukrajna, az LMBTQ-közösség, Magyar Péter és a Tisza Párt, de ugyanúgy a célkeresztben voltak a multik vagy a bankok is. Ők voltak (most már kimondhatjuk – voltak!) az ellenségek a kormánykommunikációban.
Ez az ellenségkreálás nyelvileg is megjelenik – mutat rá a Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmány, amelyből kiderült, hogy a 2024-es kormányinfókon az esetek 43 százalékában hárította a felelősséget az Orbán-kormány. A felelősséget – a populista retorikának megfelelően – elsősorban külső szereplőkre, így például „Brüsszelre”, Nyugat-Európára és az ellenzéki pártokra próbálták hárítani, nem csak explicit kimondva, hanem implicit módon a személyjelöléseken keresztül is.
A kampány végére a Fidesz új fő ellenségképe Ukrajna lett, és személyesen Volodimir Zelenszkij is a kormányzati kommunikáció középpontjába került. Ez a stratégia azonban sok választó számára már nem volt meggyőző. A mindennapi élet problémái – infláció, egészségügy, oktatás – sokkal kézzelfoghatóbbnak bizonyultak, mint a hamis geopolitikai fenyegetődzések és uszítások. A választók tehát nem dőltek be a kormányzati kommunikációs termékeknek, hanem a valóságra koncentráltak.
Ezzel szemben Magyar Péter győzelmi beszédében már most arról beszélt, hogy Magyarország egy olyan ország lesz, ahol „nem számít, hogy más a véleményed, máshogyan szeretsz vagy másban hiszel, mint a többség”.
Nehéz dolga lesz a Tiszának
A legnagyobb kérdés most nem az, hogy most mi következik. Az elmúlt tizenhat évben kiépült intézményi rendszer lebontása hosszú és konfliktusokkal teli folyamat lesz. A Tisza Párt előtt álló kihívások óriásiak: gazdasági stabilitás megőrzése, intézményi reformok vagy épp a nemzetközi kapcsolatok újradefiniálása.
És talán még ennél is fontosabb: bizalomépítés egy olyan társadalomban, amelyet politikailag mélyen megosztottá tett a Fidesz és Orbán Viktor.
Autokrácia helyett demokrácia
Magyarországot a politikatudomány a posztkommunista rezsim utáni demokratizáció egyik legpozitívabb példájaként tartotta nyilván, ugyanakkor 2010 óta elindult egy ezzel ellentétes folyamat. Azóta egész konkrétan úgy fogalmaz a tudomány, hogy a populista, illiberális és autoriter kormányzás fellegvára lett az ország. Utóbbit egyértelműen igazolja az a tény is, hogy az Orbán-kormány által kialakított rezsim az Európai Unió (EU) első nem demokratikus, de megválasztott rendszere.
Ez a folyamat szinte azonnal elindult a Fidesz–KDNP első kétharmados választási győzelme után. Ráadásul folyamatosan romlik a helyzet azáltal, hogy ugyanazon párt volt kormányon több választási cikluson keresztül.
Most Magyarország ismét a demokratikus megújulás példája lehet. Az az ország, amelyet sokáig az illiberalizmus mintájaként emlegettek, most akár az ellenkező irányba is elindulhat.
A politikai rendszerek persze nem egyik napról a másikra változnak meg. Egy dolog azonban már most biztos: a magyar emberek rendszert váltottak 2026. április 12-én.
