A Magyar Orvosi Kamara 2025 végén készült, több mint négyezer orvos bevonásával készült országos felmérése a magyar egészségügy egyik legátfogóbb friss helyzetképe, amely az állami és magánellátásban dolgozó orvosok munkavállalási mintáit, terhelését, jövedelmi viszonyait és jövőképpel kapcsolatos várakozásait vizsgálta. A reprezentatív mintán alapuló kutatás különösen fontos, mert közvetlenül azoktól az orvosoktól származik, akik a rendszer mindennapi működését biztosítják.
Dual practice, kettős praxis
A felmérés egyik legfontosabb megállapítása, hogy az orvosok foglalkoztatása egyre inkább kettős szerkezetűvé válik. A válaszadók 45 százaléka egyszerre dolgozik az állami és a magánszektorban, 16 százalék kizárólag a magánegészségügyben tevékenykedik, míg 38 százalék csak az állami ellátásban maradt. Utóbbi csoport jelentős része háziorvos, akik sajátos, erősen szabályozott finanszírozási környezetben működnek. A kutatás így egyértelműen azt mutatja, hogy a klasszikus, kizárólag állami orvosi karriermodell súlya csökken.
A munkaterhelésben is markáns különbségek rajzolódnak ki. A kizárólag állami ellátásban dolgozók medián heti munkaideje 40 óra, míg a csak magánszektorban dolgozóké 29 óra. A kettős foglalkoztatásban részt vevő orvosoknál egyértelmű „átcsúszás” figyelhető meg: aki az egyik szektorban többet dolgozik, jellemzően a másikban kevesebbet vállal. Ugyanakkor a válaszok szerint 12 százaléknál a két munkahely időbeosztása átfedésbe is kerül, ami rendszerszintű koordinációs problémákra utal.
A jövedelmi struktúra szintén a vegyes foglalkoztatás felé tolja a pályát: a kettős rendszerben dolgozó orvosok bevételeinek nagyobb része továbbra is az állami ellátásból származik, mivel itt töltik munkaidejük nagyobb részét. Ugyanakkor a magánszektor egyre inkább kiegészítő, sok esetben stabilizáló bevételi forrássá válik.
A motivációs tényezők között mindkét csoportnál kiemelkedő helyen szerepel a betegeknek szánt idő növelése. Ez azt jelzi, hogy az orvosok számára a szakmai minőség és a tényleges ellátási idő legalább annyira fontos, mint a pénzügyi szempontok.
Egyik nincs a másik nélkül
A két szektor kapcsolatát az orvosok ambivalensen ítélik meg. Egyrészt többségük szerint a magánegészségügy erősödése gyengíti az állami rendszer társadalmi alapjait, másrészt viszont úgy látják, hogy a jelenlegi kapacitások mellett a privát szektor nélkül az ellátás működése tovább romlana. Különösen a háziorvosok érzékelik kritikusnak az egyensúly eltolódását.
A szabályozási kérdésekben az orvostársadalom erősen megosztott, de néhány markáns konszenzus kirajzolódik.
Az orvosok 77 százaléka elutasítja, hogy az állami ellátásban dolgozó orvosok magánpraxisát korlátozzák, ugyanakkor a részletesebb kérdésekben már nagyobb nyitottság mutatkozik bizonyos szabályozási elemekre, például a munkaidő-ellenőrzésre vagy a szakvizsga utáni pályakezdés szigorítására.
A szakmai teljesítményhez kötött engedélyezési rendszerek is megosztják a válaszadókat.
A jövőre vonatkozó várakozások kifejezetten aggasztóak az állami szektor szempontjából: erős az elvándorlási és pályaelhagyási szándék, amelyet elsősorban a kiszámíthatatlan szabályozási környezet és a bizonytalan jövőkép magyaráz. A fiatalabb orvosok, valamint egyes szakterületek – például a sebészet vagy a budapesti ellátás – különösen érintettek lehetnek.
A rendszer működésének alapvető problémájaként az orvosok a kiszámíthatóság hiányát, a gyenge munkakörülményeket, az elöregedő infrastruktúrát és a belső strukturális torzulásokat jelölik meg. A válaszok összességében azt üzenik: az egészségügy fenntarthatósága nem egyes beavatkozásokon, hanem komplex, rendszerszintű reformon múlik, amely egyszerre érinti a finanszírozást, a munkakörülményeket és a szakmai szabályozást.
