Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A végtörlesztéshez kapcsolódó jegybanki eszköz kidolgozását nagymértékben nehezítette, hogy a végtörlesztésre kerülő állomány nagysága, vagyis a fedezethez szükséges deviza mennyisége bizonytalan volt. Pontos kalkuláció nem készült arról, hogy a jegybanki forrásbiztosítás nélkül a végtörlesztéseknek milyen hatása lett volna az euró forintárfolyamára, ám azt lehet tudni, hogy a devizatartalékból 2,6 milliárd eurót kellett a bankoknak felkínálni, ami a végtörlesztéshez kapcsolódó devizaigényük 60 százalékát fedezte (a maradékot a piacról vagy anyabankjaiktól szerezték be).
Az MNB-szemle egyik tanulmányának szerzője szerint a jegybanki akció nélkül számottevő árfolyamhatással kellett volna számolni, ami utólagos devizapiaci beavatkozásra kényszeríthette volna a jegybankot. Ennek költségei pedig beláthatatlanok lettek volna, valószínűleg kamatemelésre is sor kerülhetett volna − vélte a jegybanki szakember, aki szerint a Monetáris Tanács ezért preventív jelleggel döntött a programról. Ennek keretében 22 tendert tartottak, és a rendelkezésre bocsátott eurót 302 forintos átlagárfolyamon adták át a hitelintézeteknek (valamivel a piaci ár fölött).
A jegybanknak ügyelnie kellett arra, hogy ne legyen túl drága a forrás a bankok számára, de ne is érje meg túlfedezni a devizapozícióikat. Vagyis egyfelől attraktívvá kellett tenni a tendereket, hogy minél több bank innen szerezze be devizáját, ehhez kedvező árazási elvekkel erősítették az eszköz vonzerejét. Másfelől szigorú megfelelési szabályokra is szükség volt. Ilyen volt például, hogy a jegybank csak megvalósult végtörlesztés esetben utalta át utólag a devizát az igénylőnek, közben egynapos devizaswapokon keresztül kellett görgetni a devizacserét. A feltételek között szerepelt továbbá, hogy rövid, éven belüli külső forrástörlesztésre lehetett fordítani a rendelkezésre álló eurót. A tanulmány szerzője szerint mind a bankok, mind a jegybank sikeresnek ítélték a programot.
