A kétezres években folytatott gazdaságpolitika − a mielőbbi csatlakozás céljának gyakori hangoztatása ellenére − nem hozta közelebb országunkat az euróövezeti tagsághoz. A 2010. tavaszi kormányváltást követő gazdaságpolitikai fordulat s az azóta követett gazdaságpolitika pedig nemcsak a valutaövezeti tagságtól, hanem az Európai Uniótól való távolodással is együtt járt. Magyarország 2012-ben − éppen az euróövezeti válság kellős közepén − olyan helyzetbe került, hogy nem az előnyök realizálása, hanem a veszteségek minimalizálása miatt szükséges az euróbevezetés kérdésével foglalkozni. A magyar gazdaság helyzetét ugyanis a következők jellemzik:
− a gazdaságot a saját valuta valamennyi hátránya sújtja (a valutaárfolyam szélsőséges kilengései, a makrostabilitást aláásó és az inflációt, illetve az inflációs várakozásokat fokozó valutaleértékelődés);
− az önálló monetáris politika semmiféle előnye nem érvényesül, mivel mozgásterét a jelentős belföldi devizaadósság mellett a kormány gazdaságpolitikája miatt hektikusan változó piaci hangulat és a megemelkedett országkockázat is beszűkítette;
− az ország nem rendelkezik olyan hosszabb távú stratégiai programmal, amely az euróövezeti hivatalos (régi és új) feltételeken túl biztosíthatná, hogy az euróövezeti csatlakozást követően kihasználja a potenciális előnyöket. E nélkül pedig még akkor sem célszerű bevezetni az eurót, ha a hivatalos kritériumokat sikerülne teljesíteni.
Változtak a csatlakozás peremfeltételei
Mind a külső körülmények változása (az euróövezet válságjelenségei, felbomlásának rémképe, a korábban ígéretesen fejlődő tagországok súlyos gazdasági nehézségei és az EU irányításának reformja), mind pedig a hazai politika és gazdaságpolitika fejleményei jelentősen befolyásolják Magyarország euróövezeti csatlakozásának kilátásait és feltételeit. A 2007 közepétől kibontakozó válság felszínre hozta az euróövezet szabályozási hiányosságait, amire válaszul 2008 óta az unió irányítási rendszerének teljes átalakítása zajlik, s ez a folyamat még nem ért véget.
Vajon az elhúzódó külső és belső válság, valamint a jövőt illető bizonytalanságok közepette érdemes-e egyáltalán arról elmélkedni, hogy milyen stratégiát kellene követni a közös valuta bevezetéséhez? A válasz egyértelműen igen, mert ha a magyar gazdaságpolitika alakítása ettől a szemponttól függetlenítve és az uniós változásokat szem elől tévesztve cselekszik, akkor a magyar kormány által az elmúlt évben jelszóként használt \"elrugaszkodás az euróövezettől (a válságtól)\" valójában az EU-tól való leszakadáshoz és az euróövezeti belépés nyújtotta esélyek elszalasztásához vezethet.
Távol a kritériumok teljesítésétől
A 2000-es évek első felében végzett vizsgálataink szerint az euró megalapozott, de mielőbbi bevezetése érdekében állna az országnak, mert az euróövezeti belépés és tagság követelményeit az euróbevezetéstől függetlenül is teljesíteni kellene egy kiegyensúlyozott növekedési pálya érdekében, miközben euróövezeti tagként komoly kockázatoktól szabadulhatna meg az ország. Ez a megállapítás akkor is érvényes marad, ha az átalakult követelményrendszert vizsgáljuk meg. A módosult euróövezeti követelmények (a maastrichti kritériumok, a kibővített stabilitási és növekedési egyezmény, az európlusz egyezmény) teljesítése egyértelműen támogatná a magyar gazdaság visszatérését a felzárkózási pályára. Ettől azonban ma távol állunk.
A folyó fizetési mérlegben fordulat következett be, és az előző évtizedben fenntarthatatlanul magas hiányt jelentős többlet váltotta fel. Ez a kibővített stabilitási kritériumrendszer szerint pozitívan értékelhető fejlemény valójában nem tekinthető kedvezőnek, mert a gazdaság tartós lassulása, a nyomott belföldi kereslet következménye.
A maastrichti inflációs kritérium teljesítésétől messze vagyunk; még a jelenlegi, nyomott belső piaci viszonyok között is távolodunk a 3 százalékos inflációs céltól (pedig az is meghaladja a maastrichti követelményt). A magyar kormányok azonban sohasem tekintették fontosnak a tartósan alacsony inflációs környezet kialakítását, s az \"egyszeri\" inflációs sokkok (áfakulcsemelés, jövedéki adók, extra termékadók, különadók) sorozata ma is napi gyakorlat, a 2012−2013-as költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze. Ábránkon jól látszik, hogy 2009 után is ismétlődik a korábbi minta: a fiskális feltételhez való közeledést (a deficit csökkenését) az inflációs kritériumtól való távolodás kíséri, ami magasan tartja az inflációs várakozásokat.
Az árfolyam-stabilitás előmozdítása sem szerepel a kormányzati célok között. Az állami és magán-devizahitelek magas aránya miatt a gazdasági és pénzügyi stabilitást is veszélyezteti, ha jelentősen gyengül a forint, de az is, ha nagy az árfolyam változékonysága. Az államadósságnak a GDP-hez mért aránya − a növekedési problémák mellett − éppen a nagyfokú leértékelődés miatt nem mérséklődött, holott a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvétele jelentősen csökkentette az államadósságot.
Nem meglepő, hogy mindezek miatt a hozamok konvergenciájáról sem beszélhetünk. Magyarország kockázati felára − bár alacsonyabb, mint az euróövezeti krízisországoké − 2011 végére ismét a fenntarthatóságot veszélyeztető szintre emelkedett, amiben a hazai gazdaságpolitika iránti bizalmatlanság jut kifejezésre. Magyarországon tehát 2012-ben sem a feltételek, sem a kilátások nem állnak összhangban az euró bevezetésével. Még akkor se lenne egyszerű az euró közgazdaságilag megalapozott bevezetését előkészíteni, ha a mai, az EU-tól távolodó gazdaságpolitika az eurókonvergencia irányába fordulna.
Kockázatos a lét az euróövezeten kívül
A valódi kérdés mégis az, hogy megfelelően működhet-e a gazdaság az euróövezeten kívül akkor, ha nem közelít az euróövezeti csatlakozás feltételeihez. Amellett érvelünk, hogy nem. Az elmúlt két év gazdaságpolitikája jórészt azért bizonyult fenntarthatatlannak és rendkívül költségesnek, mert nem erre törekedett. Holott − a cseh mintát követve − a stabilitást és a felzárkózást, így az euróövezeti csatlakozás kritériumainak teljesítését kellene előmozdítania. Csak ekkor nem jelentene nagyobb kockázatokat a kivárás (akár 2020-ig) − feltéve, hogy ez gazdaságilag ésszerűbbnek látszik, mint a csatlakozás.
Az eurótagság sem veszélytelen
Az euróövezeti válság és recesszió elhúzódása nem vezethető le csupán egyes tagországok hibás gazdaságpolitikájából. Bebizonyosodott, hogy a stabilitási és növekedési egyezményre alapozott intézményrendszer nem elégséges egyes tagországok, illetve a valutaövezet egésze stabilitásához. A nehéz helyzetbe került országok tapasztalatai más-más példákat mutatnak a közös valutaövezetben lehetséges kockázatokra. Ilyen a reálgazdasági felzárkózást kísérő gyorsabb infláció, ami − a közös nominális kamat folytán − túl alacsony reálkamatot és buborékokat okozhat, illetve a termelékenység növekedéséhez viszonyítva túlságosan gyors nominális béremelkedés. A valutaövezethez való csatlakozás időpontjában a fő kockázatot a túlértékelt árfolyamon való belépés jelenti, ami a későbbiekben fenntarthatósági problémákat okozhat.
Az államadósság-válságok kialakulásához azonban nemcsak az járult hozzá, hogy a kormányok nem tartották kézben az állami költekezést (ez Görögországot és részben Portugáliát jellemzi), hanem az is, hogy nem tudták idejében kezelni a közös valuta bevezetését követő túlfűtöttséget (Írország, Spanyolország). Az utóbbi két országban a külső egyensúly hiánya úgy öltött veszélyes méreteket, hogy közben költségvetési mutatóik példásak voltak és a gazdaság dinamikusan növekedett: ezen esetekben a magánszektorban kibontakozott kezeletlen folyamatok, valamint a bankrendszer ezáltal keletkezett veszteségei állnak az államadósság-válság hátterében.
Az euróövezeti intézményrendszer hiányosságai − az ECB korlátozott jogosítványai, illetve azok merev értelmezése, az európai végső hitelezői szerep tisztázatlansága és a válságkezelő intézmény hiánya − a hatékony válságkezelés akadályát jelentették. A kialakult feszültségek kiigazítása saját valuta- és monetáris politika nélkül nagyon nehéz. Az euróövezeten belüli fertőzés kezelése − saját központi bank hiányában − sokkal költségesebb kiigazítást követelhet a bajba jutott tagországtól, mint egy hiteles jegybankkal rendelkező feltörekvő gazdaságtól. Az euróövezeti tagságnak is vannak tehát buktatói, ezekre azonban − az eddigi tapasztalatokra támaszkodva − fel lehet készülni. Az európai uniós irányítási rendszer átalakítása pedig a rendszerszintű kockázatok orvoslását szolgálják.
Fontos a céldátum és a hitelesség
A kétezres évek elején a szakma többsége úgy ítélte meg, hogy az euróövezeti csatlakozás feltételeinek teljesítéséhez \"hiteles céldátum\" kitűzése szükséges, továbbá a valutaövezeti tagság egyik fő előnyének azt a hitelességi többletet tartotta, amelyhez a gazdaságpolitikai stabilitás és kiszámíthatóság tradícióját nélkülöző országok a csatlakozással hozzájuthatnak. Egyrészt a korábban kitűzött céldátumok rendszeres tologatásához kapcsolódó hazai, másrészt az importált hitelesség átmenetiségét és törékenységét jelző dél-európai tapasztalatok fényében felül kell vizsgálni ezeket a korábbi vélekedéseket:
1. A gazdaságpolitika iránti hazai és nemzetközi bizalom visszaszerzéséhez nem újabb csatlakozási időpontok bejelentése, hanem az szükséges, hogy a kormány gazdaságpolitikája − konkrét tervekkel megalapozottan − hiteles elkötelezettséget fejezzen ki a valutaövezeti tagság feltételeinek megteremtésére és fenntartására. Az euróövezeti csatlakozás kérdése azonban csak akkor kerülhet napirendre, ha a magyar gazdaságpolitikának sikerül megnyugtatóan kezelnie a súlyos bizalmi válságot. A megoldás szimbólumává vált az IMF készenléti hitelének elnyerése, de valójában ennél sokkal többről van szó. A gazdálkodást befolyásoló összes olyan feltétel megváltoztatására van szükség, amely Magyarországon gátolja a beruházások és a gazdaság egészének növekedését.
2. Csak akkor szabad az euróövezetbe belépni, amikor magától a csatlakozástól a gazdaságpolitika már nem remél hitelességi előnyöket. Ez biztosíthatja, hogy a valutaövezeti tagság mikro- és makrogazdasági előnyei tartósan érvényesüljenek. Csak akkor helyes a saját valutát − és ezzel a valutaárfolyam változásának lehetőségét − feladni, ha már létrejöttek és stabilan működnek azok az intézmények és mechanizmusok, amelyek − különösen a bérek és a hitelezés alakulását tekintve − képesek megelőzni az árfolyamváltozás nélkül szinte kezelhetetlen makrogazdasági egyensúlytalanság kialakulását. Jóllehet az EU irányítási reformja keretében kialakított szabályok is ezt szolgálják, egy a makrogazdasági stabilitás tradícióit és kultúráját nélkülöző ország nem hagyatkozhat csupán a külső előírásokra − azokat saját problémáihoz igazodó belső megoldásokkal kell kiegészítenie és megerősítenie.
Neményi Judit− Oblath Gábor
(A cikk bővebb verziója a Napi Gazdaság Online-on olvasható.)
