Az adókat kevesen szeretik. A politikusok különösen nem: sokkal kellemesebb kiosztani és költeni, mint elvenni. Ez nem újdonság, ám az utóbbi időben mintha valami változna a kormányzat és az adózás viszonyában.
Korábban a politika megpróbálta \"eladni\" az adózás eszméjét a választóknak, megpróbálta megkedveltetni az emberekkel az adózást. Növelni kell az adótudatosságot! Az adózók érezzék át, hogy adóforintjaikkal kórházakat és utakat építenek. Legyenek büszkék rá, hogy adózhatnak. Így lett a számlakérésből sorsjáték, és Adómanó kalandjai is így jelentek meg az adóhatóság honlapján az ifjabb nemzedék szórakoztatására. Az emberek azonban minden erőfeszítés ellenére sem kezdték szívből megszeretni az adózást.
Manapság mintha körvonalazódna egy új terv: fogadjuk el, hogy az adózást senki nem szereti. A politikai gondolkozásban pedig a \"rossz\" dolgok ellen küzdeni kell. Az amerikai politikusoknak évtizedek óta jelszava a \"háború a drogok ellen\", az utóbbi évtizedben a \"háború a terror ellen\". A magyar politikában kezd kialakulni a \"háború az adók ellen\".
A költségvetésnek több adóbevételre van szüksége. Ám lakosságot terhelő új adókat nem lehet bevezetni, az emberek adói ellen küzdeni kell. A kormányzat egészen meglepő kreativitással keresi ezért a kerülőutakat: olyan adók bevezetését, amelyek gyorsan és biztosan költségvetési bevételt teremtenek, de nem közvetlenül a lakosságot sújtják.
Ezzel nincs is semmi baj. Csakhogy a fenti szempontok bonyolult rendszerében néha egészen furcsa, hibrid konstrukciójú adók születnek. A klasszikus adóelméletben megvan a helye a jövedelemadóknak, vagyonadóknak, forgalmi adóknak, fogyasztási adóknak, zöldadóknak. Jól ismert ezek gazdasági hatása, előnyei és hátrányai. Ám az új adók besorolása szinte lehetetlen a hagyományos kategóriák szerint.
A tervezett biztosítási adóban, távközlési adóban, pénzügyi tranzakciós illetékben közös, hogy az adó összege nem a szolgáltatók nyereségétől függ, csak a lakossági fogyasztás mértékétől (biztosítási díj, számlaforgalom, híváspercek alapján számított adókról van szó). Ugyanakkor egyik sem klasszikus lakossági adó: az adó fizetésére a szolgáltatók kötelesek, és a hivatalos kommunikáció szerint is ezek vállalati adóterhek, a cégek extra nyereségükből szeretne a kormányzat nagyobb részt a közös költségek fedezetéül elvonni. Tehát ezek a vállalkozások nyereségéből a lakossági fogyasztás után fizetett adók? Szokatlan struktúra.
Ráadásul hosszú távon minden verseny és korlátozás ellenére a vállalkozási költségek beépülnek a fogyasztói árakba, még ha rövid távon ez valóban nem automatikus. Ha pedig az áthárítás csak lassan és fokozatosan történik meg, aligha lehet akár csak nyomon követni is az új adónemek hatását. Akkor hát ki viseli az adóterheket?
Nem csoda, ha maga a gazdasági kormányzat is kissé tétova ebben az ügyben. Egy hétfői MTI-hír szerint a Nemzetgazdasági Minisztérium arról beszél, \"a távközlési adó közvetett adó lesz, alanya és fizetője is a szolgáltató\", ám \"arra számítanak, hogy a szolgáltatók nem terhelik rá az adót jelentős mértékben a fogyasztókra\". Tehát ez egy közvetett adó (lexikon szerint: olyan adó, amelynek alanya különbözik a tényleges viselőjétől), amelynek az alanya a szolgáltató, a szolgáltató fizeti és nem terheli a fogyasztóra.
Belátható: az a veszélye tehát ezeknek a hibrid adóknak, hogy a hatásukat igen körülményes előre látni vagy nyomon követni, így aztán nem segítik a gazdaságpolitika tervezhetőségét, a gazdasági folyamatok irányíthatóságát, amire nagy szükség lenne Magyarországon. Az adók elleni háborúban nem könnyű győzelmet aratni.
