Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az eurózóna jelenlegi válsága nem csak az Európai Uniónak, más szóval az európai integrációs kísérletnek a válsága. Mégis ebben a kontextusban merül fel, hogy a krízis meghaladásához az időben előre vagy hátra érdemes-e menekülni. Az előremenekülés a gazdasági és politikai integráció felgyorsítását jelenti, vagyis a monetáris egység mellé rendelt fiskális integrációt. A hátramenekülés az eurózóna feldarabolását, egyes tagok kizárását, végső esetben pedig a valutaövezet feladását jelenthetné. Egyikre sincs most valódi esély.
A jelenlegi körülmények között valószínűtlen a fiskális \"közelítés\" elérése. Nem teljesülnek ugyanis a belső piac legfontosabb feltételei: a gazdasági tényezők szabad áramlása és a részleges piacok teljes integrációja. Ennek elsősorban nem politikai, hanem intézményi, sőt kulturális akadályai vannak. Például a demográfiai eltérések egy egységes társadalombiztosítási rendszer létrehozását, az eltérő árdinamika az egységes kamatpolitikát gátolja. Utóbbinál egy felzárkózó és viszonylag magas inflációval rendelkező kis, nyitott gazdaságban az alacsony nominális kamatszint negatív reálkamatlábat eredményez, így a nemzetközi tőkeállomány a magasabb hozammal (és kockázattal) járó területekre, jellemzően ingatlanberuházásokba kényszerül.
Ezzel szemben az alacsony inflációjú gazdaságban a gyenge növekedési kilátások miatt volt szükség az alacsony nominális kamatokra. Mivel a reálkamatláb magasabb volt a fejlődő országokhoz képest, ezért itt a gazdasági szereplők megtakarítottak és finanszírozták az állami költekezést (tehát nem morális-kulturális okok miatt spórolnak a németek) vagy befektettek a periféria ingatlanpiacán (ezzel ott ingatlanpiaci lufit idézve elő).
A perifériát sújtó mostani válság közvetlen oka a fejlettségbeli különbségekből fakad, illetve abból, hogy az integráció egységes monetáris standardokba erőszakolta az országokat. Mindez amellett szólna, hogy vissza kellene fejteni, semmint még a fiskális politikákra is kiterjeszteni az integrációt.
Az érvelés nem új keletű, arról az euró megálmodói is tudtak. A sikeres monetáris integrációnak − ismerték fel − legalább két, egy belső és egy külső feltétele van. Előbbi a közös redisztribúciós csatornákon keresztüli felzárkóztatást jelenti, amelynek a különböző országok közötti fejlettségi különbségek tompítása a célja. Ha ez elegendő lenne az egységes piac megteremtéséhez, az alapot nyújtana a fiskális egységhez szükséges gazdaságpolitikai keretrendszer kiépítéséhez.
Ennek érdekében közös regionális politikát alakítottak ki. Ez azonban egyértelműen megbukott. Viszonylag sok pénzzel, rengeteg projekten keresztül sem következett be a felzárkózás, sőt egyes termelékenységet érintő különbségeket még fel is erősített. A gyengébb gazdaságok nagyberuházásaira szánt források visszaáramlottak a központi országok vállalataihoz, legyen szó akár az olimpiához kapcsolódó athéni metrófejlesztésről (Siemens) vagy a csepeli szennyvíztisztító telep kivitelezéséről és üzemeltetéséről (Degrémont S.A., OTV France). A regionális politika új intézményi reformokra szorul. Kiutat a pozitívan diszkrimináló iparpolitika jelenthet.
A regionális integrációt viszont csak akkor lehet véghezvinni sikeresen, ha globálisan is zajlik egy pozitív végösszegű gazdasági integráció. Ezt értem külső hatás alatt. Az egész európai intézményrendszert eleve egy ilyen stabil nemzetközi környezetre szabták, ami világosan látszik egyébként az integrációs elméletek tudományos érveléséből. Hiszen pozitív kereskedelmi externáliákat csak eleve integrálódó piacokon lehet elérni. Ugyanakkor a világgazdaság integrációja nem egy monoton egyirányú, hanem nagyon erős és aszimmetrikus ciklusokkal szabdalt folyamat mentén történik. Az egyes ciklusok hossza az idő előrehaladtával csökken, a kilengések ereje fokozódik. Vagyis nem az európai integráció érte el a határát (került válságba), hanem a világgazdaságban van a rendszerszintű hiba.
Az eurót sújtó krízis csak egy tünet, amely viszont már a globális gazdasági rezsimet fenyegetheti. A világgazdaságban a túltermelési válság következtében már a 70-es években leállt a pozitív összegű integrációs folyamat, amely a 80-as évek tőkeakkumulációs válságán keresztül zéró összegűvé vált. Ez mára egyre inkább egy negatív összegű integrációs folyamatként, vagyis dezintegrációként jelenik meg az unión belül is.
A mostani kísérletek, a fiskális paktum és az Európai Szemeszter, illetve az egész válságmentő mechanizmus pusztán gumicsontok, amivel legjobb esetben is csak időhúzásra lehet játszani. A gyenge tagállamok bedőlését talán megfékezi a nettó 1000 milliárd eurós mentőalap, míg a forrást biztosító adófizetőket talán megnyugtatja, hogy a fiskális kényszerzubbonyon húznak még egy nagyot, még ha az sehova sem vezet, sőt a regionális politikai célokat inkább aláássa. Ha a világgazdaságban beindulna az expanzív ciklus, lehetne folytatni az integrációt a megfelelő mederben, ha viszont újabb válságok tépázzák meg az egész globális rendszert, akkor nincs esélye semmilyen regionális kísérletnek.
