Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A mikrohitelezés Magyarországon soha nem volt népszerű ügy. Valami miatt nem tudta átvinni sem a szociálpolitika, sem a pénzügyi szektor ingerküszöbét. Vagy nem indultak, vagy elhaltak azok a kezdeményezések, amelyek a mikrohitelezés módszertanára épülve próbáltak pénzügyi fejlesztést megvalósítani. Azok az uniós vagy állami forrásokra épülő programok, amelyek nevükben mikrofinanszírozási célúak voltak, valójában kis- és középvállalkozásokat akartak forráshoz juttatni. A mikrohitelezésre pedig nagy szükség volna, de nem ott és nem úgy, ahogy erről sokan vélekednek.
A mikrohitelezés az az eszköz, amely képes a mélyszegénységben élők társadalmi integrációjának elősegítésére azáltal, hogy az ezekben a közösségekben élők szolidaritását használja fel tőkeként és fedezetként. A csoportokba kihelyezett forrás mikrovállalkozások indításával aktivizálja a célcsoportot, a hitelprogramokhoz kapcsolt \"társadalmi felvilágosítás\" segít a mélyszegénységhez sokszor társuló \"anomikus\" állapotok felszámolásában. A modell ráadásul nemhogy pénzébe kerülne az államnak − vagy bárki másnak −, hanem még profitot is termelhet az ezzel foglalkozó szervezetnek. Ha egyszer fejlődő országokban már megvalósult, miért ne lehetne ilyen programokat nálunk is alkalmazni? − vetődik fel a kérdés.
A modell kipróbálása nélkül is számba tudjuk venni a hazai adaptációs akadályok egy részét. Egyrészt az eredeti fejlődő világbeli helyszíneket forrásszűke jellemzi, azaz vagy nincsenek, vagy elérhetetlenek a célcsoport számára a banki szolgáltatások. Másrészt fontos különbséget jelentenek a vállalkozásra és a hitelezésre vonatkozó eltérő szabályozók is. Továbbá a legfontosabb, de adatokkal a legkevésbé alátámasztható eltérés a szolidaritás hiánya. A különbségek ellenére mégis érdemes elgondolkodni azon, volna-e keresnivalója a mikrohitelezésnek a magyar szociálpolitikában vagy fejlesztéspolitikában (és nem a banki szektorban!), miközben látni kell, hogy jelentős változtatás és adaptáció nélkül egyértelműen kudarcra ítélt a kezdeményezés.
Az elmúlt évek fejlesztéseként két olyan mikrohitelezési programot dolgozott ki az Autonómia Alapítvány, amely valóban találkozik a mélyszegénységben élők igényeivel és lehetőségeivel, fenntartható gazdaságilag, és olyan pénzügyi fejlesztést jelent, amelynek igazolható a társadalmi haszna. Az egyik az úgynevezett Esélykassza, a másik a CAF-modell (ez egy spanyol mozaikszó − Comunidades Autofinanciadas −, sajnos még nem magyarítottuk).
Az előbbiben egy kötött futamidejű előtakarékosság után jut(hat)nak a zárt csoportok tagjai hitelhez (amit részben külső forrásból biztosítunk). A fedezetet a korábban megtakarított összegen túl az biztosítja, hogy ha valaki nem fizeti vissza a hitelét, a többiek megtakarításából is elvonhat a hitelező. Utóbbi − a CAF-modell − a bankolás logikájára épít. A zárt csoportok tagjai \"részjegyeket\" vásárolnak, amelyek aztán hiteltőkeként is szolgálnak. A hitelkihelyezésről a csoporttagok szavazással döntenek. A működési elvek \"nyílt forráskódúak\", a tagok maguk dönthetnek arról is, mekkora lehet a hitelen a kamat. Ebben a modellben nem áramlik forrás sem ki a csoportból, sem be a csoportba.
Mindkét program akkor működik jól, ha nem ösztönöz mindenáron hitelfelvételre. A mélyszegénységben élők számára az adósságcsapda talán az alacsony jövedelemnél is nagyobb probléma. A borsodi uzsorással sem az az egyedüli (megkockáztatom: legnagyobb) baj, hogy méltánytalan kamatot alkalmaz, vagy hogy erőszakos úton hajtja be a követeléseit, hanem az is, hogy a szó szoros értelmében kiéheztetett \"ügyfeleinek\" sokszor az azonnali fogyasztás lehetőségét kínálja fel, ami aztán óhatatlanul vezet a további és súlyosabb kiszolgáltatottságukhoz.
Az említett két hitelezési módszer tehát nem szolgálhatja a fogyasztást, vagy legalábbis nem ösztönözheti azt. Az, hogy valaki egy ilyen időszakban, mint amilyen a mostani embertelen hideg, a hitelt tüzelőre vagy épp alapvető élelmiszerre költi mégis, megengedhető. Ha ezt nem engednénk meg, akkor ismét csak a helyi uzsorás karmai közé vetnénk a csoport tagjait.
Az Autonómia Alapítvány hitelprogramjainak célja, hogy a megcélzott háztartások számára pénzügyi biztonságot nyújtsanak. Legyen mihez nyúlni, ha nagy a baj és ez a valami ne jelentsen olyan vállalhatatlan terhet, mint a gyorshiteleket nyújtó pénzügyi vállalkozások vagy az uzsorás − e tekintetben nem számít a kettő közötti különbség. Ezt a biztonságot pedig megtakarítással lehet elérni.
Van-e értelme olyan körülmények között megtakarítási potenciálról beszélni, amikor a mélyszegénységben élők bevételei szinte napról napra csökkennek? Tapasztalatunk szerint lehet értelme, de csak nagyon hektikus és valóban kis összegű megtakarításokról beszélhetünk. (Ha az uzsorásoknak kifizetett kamatokból bankot alapítanának, meglehet, az nagyobb lenne, mint a jelentősebb mérlegfőösszegű takarékszövetkezetek...)
A megtakarításhoz pénzügyi tudatosságra van szükség. Ezek az emberek azonban többet tudnak erről, mint bármilyen szociális szakember. Igaz, ez a tudás nem rendeződik olyan rendszerbe, ami a túlélésen túl a fejlődés reményével is kecsegtetne. Így a pénzügyi képzésnek csak akkor van létjogosultsága, ha az párosul az ismertetettekhez hasonló forráslehetőséggel, és nem életidegen tananyagon, hanem a résztvevők számára valóban alkalmazható készségeken vagy a már meglévő ismeretekre való reflektáláson alapul. A mi feladatunk az lehet, hogy a lehetőséget, a környezetet megteremtsük a saját bankok alapításához. A hárommillió koldus országa helyett a hárommillió bankár országának.
