− Melyek azok a közös problémák, melyekkel a világ különböző kormányai szembesülnek mostanában, a válság után?
− Alapvetően három − a fejlődő gazdaságok esetén négy − kulcsfontosságú területet emelnék ki. Ezek a válság utáni pénzügyi nehézségek, az infrastruktúra iránti igény − értve itt a nagy ellátórendszerek problémáit −, a kormányzati transzparencia és bizalom hiánya, valamint negyedikként a fejlődő gazdaságokban a masszív növekedés okozta társadalmi feszültségek leküzdése, az urbanizáció problémája.
− Elsőként említette az adósságok elszaladását. Mi a véleménye arról a rövid távú kiigazításról, mellyel ma szembesülünk világszerte?
− A kormányzatok a gazdaságélénkítő lépésekkel hatalmas kiadásokba verték magukat. Rövid távon ezekre megoldást kell találni − ez zajlik most. A kiadások lefaragása és a bevételt jelentő alapok szélesítése lehet a járható út − mellesleg ilyen helyzetekben, sürgősségi beavatkozásként a fűnyíróelv is megengedhető lehet. A cél, hogy a nemzetgazdaságok visszataláljanak arra a növekedési pályára, amely már biztosítja a széles bevételi bázist.
Magyarországon drámai, rövid távú kiigazítás történt, de a legdurvább ilyen jellegű események jelenleg az Egyesült Királyságban vannak. Görögország is tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, ám a helyzetben közrejátszott az is, hogy Európa egyik legkorruptabb országáról beszélünk, jelentős adóelkerüléssel, feketegazdasággal.
− Hosszú távon ezek a kiigazítások elegendőnek bizonyulhatnak?
− A hosszú távú kiigazításnak különböznie kell ettől, eljött az ideje annak, hogy megváltoztassuk az elképzelésünket arról, miként kell működnie az államnak. Szükség van a hatékonyabb működésre, miközben kevesebbet kellene magára költenie az államnak.
A csak állami nyugdíjrendszer elégtelen
− Az infrastruktúra problémája alatt említette a nagy szociális rendszerek reformját. Az öregedő társadalom miatt a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága a fejlett világban mindenhol komoly kérdéseket vet fel. Magyarországon például nemrégiben szüntették meg gyakorlatilag a nyugdíjrendszer második pillérét. Hogyan látja, lehet-e boldogulni csak az állami rendszerrel?
− Hadd éljek Kanada példájával: minden egyes munkavállaló jogosult állami nyugdíjra, de ez olyan alacsony összeget biztosít, hogy a kanadai életvitel, árak ismeretében a legtöbb ember képtelen lenne megélni ebből az összegből. Emiatt alakultak meg a magánnyugdíjalapok, melyekbe a munkavállaló és a munkáltató ugyanakkora összeget fizet be, ezt pedig egy külön számlán vezetik. Korábban a rendszer előre megszabott nyugdíjat vett alapul, ám ezzel az volt a probléma, hogy sokszor a befizetésektől független volt a tényleges nyugdíj mértéke. A reform során bevezették az egyéni számlás rendszert, ahol már tisztán követhető, hogy ki, mekkora nyugdíjra lesz jogosult a befizetései alapján. De a kanadai rendszer sem tökéletes: az egyre öregedő társadalom és a baby boom hatása miatt mind Kanadában, mind az Egyesült Államokban reformokra lesz még szükség.
Azt biztosan állíthatom, hogy a tisztán állami alapú nyugdíjfinanszírozás nem lehet elegendő. Valamilyen, az állam, a munkavállaló és a munkáltató által közösen finanszírozott rendszerben látom a megoldást. De, hangsúlyozom: a kormány egyedül ezt nem tudja megoldani, mivel a szociális kiadások, az oktatással kiegészülve már így is a kanadai közpénzek 75 százalékát viszik el, és mind az egészségügyre, mind a nyugdíjakra fordított kiadások csak nőnek a jövőben.
− Milyen módon lehetne ösztönözni az önkéntes ágat?
− A kanadai megoldást jónak tartom: adókedvezmény jár az idős korra félretett pénz után, ennek mértéke pedig a félretett összeg arányában nő. Éves 22-23 ezer dollár esetén éri el a maximumát, ahol ez az összeg teljesen adómentessé válik.
− Komoly problémákkal küzd a magyar egészségügy, de hasonló gondok világszerte akadnak. Az európai vagy az amerikai modellt tartja jobbnak?
− Mindkét rendszer komoly problémákkal küzd. A kanadai az európai modellhez hasonlít és szakmai körökben jó rendszernek tartják. Ami igaz is, ha a sürgősségi ellátásokról beszélünk. Ugyanakkor, mivel a halaszthatatlan beavatkozásokra koncentrál, a nem sürgős kezelések esetén hosszú sorok alakulnak ki − előfordulhat, hogy egy MRI-vizsgálatra két hónapot is várni kell. Az Egyesült Államok szereti hangoztatni, hogy egészségügyi rendszere magánfinanszírozásban működik, de fontos kiemelni: a kiadások 40 százalékát ott is az állam állja. A megoldás valahol középen lehet, meg kell találni az állami és magánfinanszírozás valamilyen kombinációját az egészségügyben. Pusztán az állami szerepvállalásra, az adóbevételekre épített egészségügy csak a sürgősségi ellátásokra tud hatékonyan koncentrálni és a kapacitások ilyen módon nem bővíthetők tovább − márpedig nem kérdéses, hogy az öregedő társadalom miatt egyre jobban tömve lesznek a kórházak, rendelőintézetek.
A közmunkaprogramok rövid távon működnek
− A magyar kiigazítás egyik elemeként komoly átalakítások vannak a szociális segélyeknél, a munkanélkülieknek járó juttatások jogosultsági idejét például komolyan lerövidítik. Véleménye szerint a három − bizonyos esetekben hat − hónapig járó segély \"mire elég\"?
− A munkanélküli-segély célja, hogy támogassa az embert, amíg munkát keres. Abban az esetben elfogadható lehet a járandóság idejének rövidítése, ha közben az állam segít a munkanélkülieknek állást találni. Meg kell találni az egyensúlyt az időtartam és az álláskereséshez nyújtott segítség, a piacon jelen lévő betöltetlen álláshelyek száma közt.
− Magyarországon az utóbbival komoly problémák akadnak, ezért is döntött úgy a kormány, hogy jelentős közmunkaprogramokat indít.
− Igen, ehhez az eszközhöz sok kormány nyúl, hiszen ha az államnak már eleve segélyt kéne nyújtania az állástalanoknak, akkor inkább munkához köti ezt a támogatást. Nincs ezzel egyedül a magyar kormány − gondoljunk csak a második világháborút követő újjáépítési programokra. Rövid távon akár ez működhet is, de hosszú távon semmiképp, hiszen a programok növelik az államadósságot, miközben olyan befektetőt nem lehet találni, aki hajlandó lesz finanszírozni ezeket a programokat.
− Milyen időtartamot tartana megfelelőnek a közmunkaprogramokra?
− Ezt nehéz megmondani, de ha minél hamarabb kifutnak ezek a programok, az annál előnyösebb.
− A harmadik kihívásként a transzparencia hiányát említette. Magyarországon − és a régióban is − egyre nagyobb probléma a korrupció, a kiszámíthatatlanság. Külföldi cégvezetők, kamarai tagok is a leggyakrabban ezekre panaszkodnak. Véleménye szerint mit tehet itt a kormányzat?
− Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem csak önöknél vagy a feltörekvő országoknál jelent problémát. Kanadában nagy vihart keltett az úgynevezett támogatási botrány: 1997 és 2003 között Ottawa 250 millió dollárral támogatott különböző québeci kulturális rendezvényeket azzal a szándékkal, hogy ezzel javítsa a szövetségi kormány elfogadottságát a szeparatizmus felé hajló tartományban. A kormánypárthoz közel álló kommunikációs és marketingcégekhez viszont összesen 100 millió dollár került illegális \"jutalékként\", amiért szinte semmilyen értékelhető ellenszolgáltatást nem nyújtottak a kormánynak. Sokan felkapták a fejüket, elsőre nem is hitték el, hogy történhetnek ilyen esetek Kanadában.
Visszatérve, világszerte problémát okoz a korrupció, a kormányzati átláthatóság, kiszámíthatóság hiánya. Ez pedig rombolóan hat az országban befektetni szándékozókra − legyenek azok hazaiak vagy külföldiek − és az adófizetőkre is. Emiatt olyan törvényekre, szabályokra van szükség, amelyek a kormányokat elszámoltathatóvá teszik.
− De ezek könnyen módosíthatók...
− Igen, ezért is van szükség olyan kitételekre, hogy csak bizonyos feltételek teljesülése esetén lehessen megváltoztatni a törvényeket. Hadd hozzak fel ismét egy kanadai példát. Ontario államban a kormányzat egyetlen évben sem fogadhat el deficites költségvetést − hacsak ebbe a parlamenti képviselők 100 százalékban nem egyeznek bele. A törvény utóélete túlmutatott az eredeti szándékokon, a deficitről alkotott teljes filozófia változott meg. Ezek a szabályok, törvények időnként meglehetősen szigorúak − és könnyen lehet, hogy komoly terheket rónak a vállalkozókra. Ám ha kiszámíthatók, akkor a magánszféra elfogadja ezeket a szigorú szabályozásokat is, ha tudja, hogy cserébe stabilitást kap.
A dél-koreai példa egy az egyben nem másolható
− A régió államai a válság előtt a nagy nyugati vállalatok idevonzásával tudtak komoly növekedést elérni, ami viszont jelentős folyó fizetési mérleghiánnyal párosult. Azonban ezek a cégek egyre inkább Ázsiába teszik át a termelésüket. Véleménye szerint mivel lehetne visszavonzani a befektetőket?
− A transzparens állami viselkedés, a beruházási környezet stabilitása, kiszámíthatósága kulcskérdés. Fontos, hogy képzett munkaerővel rendelkezzen az ország és ez a munkaerő akarjon dolgozni, meglegyen benne a szándék a fejlődésre. Kétségtelen, hogy az iparosodott országokra komoly hatással vannak az Ázsiából érkező olcsó termékek, de nem csak az alacsony munkaerőköltségekre épülő termelés az egyetlen járható út. Németország a magas hozzáadott értékű és innovatív iparával tud lépést tartani a magas munkaerőköltségek ellenére, az Egyesült Államok pedig a világ legerősebb felsőoktatási rendszerének köszönhetően versenyképes.
− A régióban azonban egyre magasabbak a munkaerőköltségek, miközben a kutatásra, fejlesztésre költött kiadások továbbra is alacsonyak. Milyen kitörési receptet tudna ajánlani?
− A dél-koreai felzárkózás példájával élnék, ahol három tényezőre volt szükség. Elsőként a koreai háború után egy nagyon határozott, cselekvésorientált vezetés került hatalomra, amely a gazdasági növekedést tűzte zászlajára. Másodsorban meghatároztak három kulcsszektort − mikroelektronika, hajó- és acélgyártás, valamint járműgyártás −, mivel Dél-Korea gazdasága erősen a mezőgazdaságra épült. Fontos hozzátenni, hogy a kelet-ázsiai állam a kezdetekben nem rendelkezett sem nyersanyagokkal, sem tőkével, amelyekből ezeket az iparágakat fel lehetett volna futtatni. Először befektetőket kellett találni − például a brit Barclays bank jelentős forrásokat biztosított. Harmadrészt az emberek ki akartak törni a szegénységből és hajlandóak voltak keményen dolgozni a sikerért.
Ugyan ez nem egy olyan folyamat, amely egy az egyben lemásolható, hiszen a földrajzi és kulturális különbségek meghatározóak, ám az kétségtelen, hogy erős vezetéssel és tiszta, egyértelmű stratégiával kezdődik a \"sikerrecept\". A demokráciának ez amúgy is az egyik problémája: a kompromisszumok és a kormányváltások miatt a vezetésnek sokszor nincs elég ideje arra, hogy a terveket végigvigye. De a kelet-ázsiai sikertörténetek jó példával szolgálhatnak a kelet-közép-európai régió országai számára is, abból a szempontból, hogy milyennek kell lennie egy határozott vezetésnek, hogyan kell kijelölni a fejlődési irányokat és miképp kell ösztönözni az embereket.
