Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
− Gyermekként teljesen kimaradt a sport az életéből?
− A mi családi életünkben nem volt helye a sportolásnak. Hatan vagyunk testvérek, édesapám egyedül tartotta el a családot, ezért amikor 14 éves lettem, legidősebb fiúként olyan munkát kellett találnom, amivel nem terhelem tovább a család helyzetét. A Ganz Mávagot választottam 1967-ben, itt kezdtem kovács ipari tanulóként − ez volt az első, és most már biztos, hogy az utolsó munkahelyem. Inasként a két nap iskola, három nap gyakorlati munka mellé nem fért bele a sport, szakmunkásként pedig három műszakban dolgoztam 11 évig − ekkor sem jutott rá idő. A katonaság után munka mellett jártam további négy évig gépipari technikumba, utána csoportvezető, illetve művezető lettem, később üzemvezetőnek neveztek ki. 1989-ben, amikor a Ganz Mávag csődöt jelentett, és a felszámoló meghirdette a gyáregységek privatizációját, pályáztam. Így indult el a saját vállalkozásom.
− Gyanítom, hogy vállalkozóként sem volt ideje rendszeres testmozgásra...
− A napjaimat a vállalkozás felépítése töltötte ki, tudtam, hogy sokkal több lehetőség van az üzemben, mint amit állami cégként ki tudtak hozni belőle. Rengeteg energiámba, pénzembe és időmbe került, hogy a világszínvonalnak megfelelő korszerűsítésekkel piacképes üzemmé tudjam átalakítani.
− Mi adta a fordulatot, amikortól már megengedhette magának a sportolást?
− Két dolog összejátszása. 54 évesen a reggeli felkeléseknél már nehezebben bírtam kiegyenesedni, és éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de akkor még ez nem foglalkoztatott igazán. 2007 áprilisában a Margitszigeten egy futóverseny miatt várnunk kellett a kislányommal, és egyszer csak megláttam egy gyerekkori barátomat a futók között. Mészáros Dénessel szinte egy napon születtünk, ám ő ott és akkor sokkal fiatalabbnak nézett ki nálam: nem őszült, vékony volt, magas, sportos. Később elmesélte, hogy negyed százada folyamatosan sportol, minden évben részt vesz például a Vivicittá Városvédő Futáson, ezért tudja megőrizni a kondícióját. Ez volt az első lökés. Még az év szeptemberében egy vállalati tréningre meghívtuk Kropkó Pétert, az egykori kitűnő triatlonistát, aki bemutatta Megtettem, mert elhittem című könyvét. Péter látta, hogy milyen stresszes állapotban vagyok, tudta, mennyit dolgozom − elhatározta, addig nem tágít, amíg nem kezdek el rendszeresen mozogni, naponta hívott, hogy mikor megyünk le a Margitszigetre.
− Milyen volt ötven felett elkezdeni a futást?
− Eleinte egy percet kocogtunk, két percet sétáltunk, aztán lassan növeltük a futás idejét, de mivel korábban sohasem sportoltam, az alapoktól kellett megtanulnom a mozgást. Péter figyelmeztetett, hogy ő csak a kezdőlökést tudja megadni, a többi rajtam áll. Szerencsére találtam egy személyi edzőt, aki havonta kontrollálta a mozgásomat, beállította a sebességet. Azóta, ha esik, ha fúj, hétfőn és pénteken reggel biztosan ott futok a szigeten és ha időm engedi, szerdán vagy vasárnap még egyszer.
− Belekóstolt már a futórendezvények világába is?
− Igen, 2008-ban születésnapi ajándékként megleptek egy Vivicittá-nevezéssel: a 12 kilométer 66 perc alatt sikerült, ami további lökést adott nekem. Azóta minden tavasszal elindulok ezen − idén a 15 ezer indulóból az 1683. lettem −, tavaly ősszel pedig a Spar Budapest Maraton váltóján is futottunk a céges csapatunkkal. Idén még nevezni fogok a szeptemberi félmaratonra.
− Miért szerette meg ennyire a futást?
− Kicsit nagyképűen hangzik, de én futás közben tervezek, alkotok, a két kör alatt, ami 60-70 percig tart. Ilyenkor születnek a hosszú távú tervek és ötletek. A vállalkozásaim 90 százalékánál nincsenek tulajdonostársaim, egyedül kell meghoznom a nagy döntéseket, ami a napi rutinba nem fér bele. A szigeten viszont nem beszélgetek, nem hallgatok zenét, az az idő csak az enyém. A rendszeres mozgásnak köszönhetem, hogy folyamatosan javul az állóképességem és a terhelhetőségem. Korábban magas volt a pulzusom, 80-90, most pedig nyugalmi állapotban 60 alá is lemegy. Amióta futok, nincs derékfájásom, nem kell gyógyszert szednem, négy éve egyetlen napot sem voltam beteg, nem vagyok fáradékony. Így lett a futás az életem része. Bárhová megyek, mindig nálam van a futócipőm, soha nem hagyom ki az edzést, élvezem és várom az edzésnapokat.
