Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Hol tart a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium által kezdeményezett kereskedői és beszállítói megállapodás?
- A legutóbbi tárgyaláson abban állapodtunk meg, hogy a gazdálkodói, a feldolgozóipari és a kereskedelmi oldal, illetve az FVM szakmai bizottságot állít fel, amelybe mindegyik oldal négy-négy főt delegál. A szakértők januárban újra leülnek és megpróbálnak összehozni egy megállapodást vagy etikai kódexet (a megnevezés nyilván nézőpont kérdése).
- Az egyeztetések januárra tolódása nem időhúzás a kereskedelmi lobbi részéről?
- Nem gondolom, hogy erről lenne szó. Ismerve a korábbi egyeztetések eredményét, az látszott, hogy a minisztérium által elkészített szakmai anyag a kereskedelem és a termelői oldal számára egyaránt elfogadhatatlannak bizonyult. Mivel a feldolgozóipar, illetve a kereskedelmi oldal a megállapodástervezetről korábban nem folytatott párbeszédet, ezért én elfogadtam az ő javaslatukat a januári egyeztetések folytatásáról. Számunkra is fontos, hogy olyan dokumentumot hozzunk létre, amelynek szövegezésére mindenki rábólint, és a szakmai érdek-képviseleti szervezeteken is átmegy.
- Korábban arról volt szó, hogy ha a kereskedelem nem írja alá a minisztérium által kidolgozott javaslatot, jön a törvényi szankció. Ehhez képest tovább egyeztetnek.
- Én nem ismerem a minisztérium és a kereskedelem egyeztetésének körülményeit, nem voltam ott, nem tudom, miről beszéltek. De az tény, hogy egy országgyűlési határozat február 15-ig adott határidőt a megegyezésre, ha addig nem történik megállapodás, a parlament kezdeményezi a törvényi szabályozást. Ugyan jobb lenne számunkra, ha minél előbb létrejönne a megegyezés, de elfogadtuk az Országgyűlés által adott végső határidőt. A tárgyalások ütemezése is ehhez igazodott.
- Mi a baj a feldolgozóiparral?
- Milyen értelemben?
- Tavaly az elszabadult alapanyagárak az élelmiszerárak robbanásszerű növekedését hozták...
- Fogyasztói árról beszél. Ezt gyorsan le kell szögezni. Az átadási, vagyis ipari árak 8-8,5 százalékkal növekedtek, miközben a fogyasztói árak 12 százalék körül nőttek. A kettő közötti különbséget részben magyarázza a 2006 szeptemberében belépett áfaemelés lassú, begyűrűző hatása. Azt hiszem, ez így korrekt, hogy megemlítem. Szóval a 2007-es adatok első ránézésre ijesztőek. Mi úgy látjuk, valóban nőtt a kiskereskedelmi marzs, de a növekmény felét vagy talán valamivel több mint felét az áfaváltozás adja. Egyetlenegy probléma van, hogy a kiskereskedelem a külvilág felé azt kommunikálja: az egyetlen célja a minél alacsonyabb árszint elérése. Ebbe nálam nehezen fér bele, hogy a saját marzsa viszont nő.
- Folytatva az előző kérdést, a kiskereskedelem tavaly igyekezett kitolni a növekvő nyersanyagárak átvételét, majd 2008-ban az árcsökkenést még a kifutó készletek előtt próbálta érvényesíteni.
- Az átvételi árakban nem akarta elismerni az önköltség-növekedést, de a kereskedő árat emelt - ha szabad ezt közbeszúrnom. A másik részre nem kívánok reagálni.
- Az ágazat sokszor próbálta sarokba szorítani a kiskereskedelmet, de nem sikerült. Többször belefolyt a földművelésügyi minisztérium a vitába, most is. Annak idején a feldolgozóipar miért nem írta alá a kiskereskedelmi etikai kódexet?
- Erre lehetne mondani, hogy a kiskereskedők miért nem írták alá azt az etikai kódexet, amelyet a minisztérium készített, és remélte, hogy ágazatközi megállapodás lesz. A kereskedők számára az elfogadhatatlan volt és csináltak maguknak egy újat. Arról pedig annyit, hogy azt ők maguk sem tartják be. Szól erről egy hírhedt történet is: az etikai bizottság elé vittek egy láncot. A bizottság elítélte a céget, a cég pedig tovább folytatja az elítélt tevékenységet - szóval az én olvasatomban ennyit ér ez a kódex. Visszatérve a kérdésére: mi a baj a feldolgozóiparral? A kiskereskedelmi láncok azokat a beszállítói kapcsolati mintákat alkalmazzák ma itt, vagyis a régióban, amelyeket Nyugaton valamikor a nyolcvanas években kezdtek kifejleszteni. Hadd mondjak egy példát. Mit szólna hozzá a tejtermelő, ha egy feldolgozó azt mondaná a gazdálkodónak: fizess tartálypénzt, mert a te tejedet bele kell tennem a tartályba - polcpénz-analógia. Vagy: fejleszteném az informatikámat, neked is jó lesz, járulj hozzá az én fejlesztésemhez. Vagy: születésnapom van és szeretném meglepni a vásárlóimat, levonnék néhány százalékot az átvételi árból... Gondolja el, mi lenne erre a válasz. És még egyszer, a probléma az, hogy a kereskedő és a beszállító közötti partnerkapcsolatban az előbb említett dolgok már meg sem kérdőjeleződnek. Tárgyalási alapot képzenek. Már csak arról tárgyalnak, hogy mindezekért hány százalékot vonjanak le. Itt valami nem stimmel. Nem csak nálunk, az unióban sem. Tavasszal az Európai Parlament arra kérte az Európai Bizottságot, vizsgálja felül a kereskedelem és beszállító ipar közötti partneri kapcsolatot, különös tekintettel az erőfölénnyel való visszaélésre. Szerintem ez is mutatja, hogy valami nagyon nincs rendben, és eljutottunk arra a szintre, hogy az is természetessé vált, ha valaki a törvényhozóhoz siet segítségért. Tudom, hogy az ipar korábban nem így viszonyult a kérdéshez.
- Miért nem tudják ezt a kérdést a beszállítók és a kereskedők egymás között elintézni? Miért kell a megállapodáshoz a politika? Nyilván ez nem tetszett sokaknak.
- Azt hallom vissza állandóan, hogy a feldolgozók hatékonyságán kell javítani és hogy a feldolgozók gyenge hatékonyságát ne a kereskedelmen verjék le. A feldolgozóipar gyengébb versenyképessége, vagy mondjuk inkább versenyhátránya nagyobb részben állami eredetű. A jól ismert adó- és járulékteher, a jól ismert intézményrendszer, a szigorú élelmiszer-biztonsági előírásokhoz kötődő hatósági díjak mind-mind növelik a problémát. Tehát ebből fakadóan, ha a versenyhátrányunk jelentős részét az állam okozza, akkor természetes, hogy az államhoz fordulunk. A másik, amit személy szerint bosszantónak tartok, hogy a kereskedelem mondja azt, hogy nem vagyok (mármint a feldolgozóipar) hatékony, miközben ő év elején mindig azzal kezdi a tárgyalást: ahhoz, hogy megéljen, változtatnia kell a feltételeken. Nem azzal, hogy mennyivel kívánja javítani a saját költséghatékonyságát, hanem azzal, hogy plusz négy százalékot emel. Innen kezdődik a tárgyalás. Szóval ki kér számon hatékonyságot kin?
- Erre mondják a kereskedők, hogy egyszázalékos profitrátával dolgoznak.
- Az élelmiszeripar egy százalék alattival, mint az a kormány által a parlament számára készített agrárgazdasági beszámolóból kitűnik. Ön nem lát bele a kiskereskedők könyveibe, mi viszont látjuk az átadási és a fogyasztói árak közötti különbséget. Többek között erre is jó lenne a megállapodás azon része, amely rögzítene bizonyos mértékeket a másodlagos visszatérítéseknél. Meghatározhatná, hogy ki meddig mehet el. Nem lehetne félrevezetni senkit. A jelenlegi helyzetben kiszámíthatatlan a külső szemlélő számára a kereskedelem által alkalmazott marzs. A szerződésekben pedig szétroncsolják a transzparenciát, azt, amelyet a megállapodással szeretnénk elérni.
- Hogyan viszonyulnak a megállapodáshoz a nemzetközi feldolgozóipari vállalkozások? - mert az ÉFOSZ által preferált megállapodás elsősorban a kicsiket és a közepeseket segíti.
- Tény, hogy más az alkupozíciója egy multinak. Egy korábbi gondolatmenetet folytatva, úgy érezzük, hogy Magyarországon az erőfölénnyel való visszaélés erősebb, mint máshol. Jól jelzi ezt, hogy korábban egy nagy nemzetközi vállalat úgy döntött, nem írja alá a beszállítói szerződést és kimarad egy hipermarketláncból. Nem Európában, hanem Magyarországon. Ez jelzésértékű. Az sem véletlen, hogy az effajta botrányok a kelet-európai országokban bontakoznak ki. Az a probléma, hogy nem volt adaptációs folyamat. A nemzetközi kiskereskedelmi láncok "legmodernebb" üzletszervezési gyakorlata egész egyszerűen rázuhant a gazdálkodókra, a fregmentált feldolgozóiparra, akiket mindez váratlanul ért és az alkalmazkodásuk időt igényel.
