Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A felmérések szerint Magyarországon arányosan kétszer akkora költséggel jár a bürokrácia és az adminisztráció, mint az unióban: évente több mint 1700 milliárd forintot költünk erre. Ez a GDP 6,5 százaléka, ehhez képest a finnek 0,8 százalékból megoldják a dolgot, az átlag pedig 3,0-3,5 százalék. Meg is van a panelszövegek között a megoldás: a párhuzamosságok felszámolása. Nem kellene például hetvenszer megkérdezni ugyanazt ugyanattól a vállalkozástól hetven intézménynek, amelyek aztán hetvenféle statisztikát készítenek az adatokból. A gyakorlatban tehát csak ki kellene találni, hogy akkor ki maradjon meg, aki az adatszolgáltatásért felel. A többi intézménynél természetesen irdatlan ritkítást kell végrehajtani, de hát Kóka János is megmondta még miniszter korában: a tó lecsapolásáról nem a békákat kell megkérdezni.
A másik probléma sem új keletű: van 52 adófajtánk és mindenféle befizetnivalónk, mindez több ezer oldalon taglalva, ennyi nyilvánvalóan nem kell. Az persze tapasztalati tény, hogy ész nélkül nem lehet még az úgynevezett kis adókat sem összevonni, de újrázni simán lehet. Végül is az 52 adónemből maradt még elég, amivel megérné próbálkozni.
Összességében minden körülmény rendelkezésre áll - úgymint fenntarthatatlan, átalakításért könyörgő rendszerek, égető igény a reformgondolkodásra -, hogy újabb Kossuth Lajosok és Széchenyi Istvánok bukkanjanak fel és mutassanak kiutat a káoszból. Ehhez képest momentán azon a döbbenetesen kiemelkedő problémán nyammog a kormány, hogy miként alakítsa át az evát, ezt a százezer főt érintő és 170 milliárd forint bevételt hozó adónemet. Áfakörbe sorolják vagy megemeljék? Esetleg szűnjön meg? Remek.
