Nem túlzás kijelenteni, legmélyebb válságát éli a rendszerváltás utáni magyar demokrácia. No, nem a miniszterelnöki gyónás miatt; a mélypont nálam a politikai elit reakciója.
Az ugyanis tökéletesen illeszkedik az elmúlt tizenhat év hazugságfolyamába. Mert mi is történt? A magyar miniszterelnök nyers stílusban próbálta beleverni a nehézkes szocialista fejekbe, hogy amit eddig tettek a kormányok (köztük természetesen Gyurcsány kormánya), az nem folytatható. Hogy még plasztikusabban fogalmazzak: úgy beszélt velük, mintha a kocsmában magyarázná a szaki bácsiknak, hogy mi van. Mert csak így értik meg.
És mit ragadnak ki ebből a beszédből a politikusok és hírmagyarázók? Hogy a kormányfő elismerte, hazudott másfél éven át. Vagyis monnyon le! Arra azonban egy szavuk sincs, hogy mit gondoljunk a Gyurcsány előtti világról, pedig a miniszterelnök arra a korszakra is kiterjesztette a hazugságba esés bűnét. Az valahogy válasz nélkül maradt.
Aki elolvasta a Gyurcsány-beszédet, annak világos: ezzel a beszéddel akarta a szocialista frakció tudtára adni, hogy vége a tizenhat éve tartó önámításnak. Kemény szavakat használt, igaz, tán nem is miniszterelnök szájába valókat. De egy zárt ülésen talán Tony Blairnek is belefér egy-két vulgáris kifejezés, ettől nem kell a pokolra kívánni.
A valódi bűn azonban az, hogy az állami rendszerek katasztrofális helyzetével való szembenézést továbbra is kerüli a magyar társadalom. Morális válságról beszél maga a köztársasági elnök is, holott egy ennél sokkal súlyosabb válság fenyeget abban az esetben, ha a reformokat megakasztják a most elszabaduló indulatok. Azokat a reformokat, amelyekhez a politikai támogatást a botrányt kiváltó retorikai fordulatokkal (is) meg tudta szerezni a kormányfő.
Hazudni nem szép dolog. Sőt, következménye kell hogy legyen. Kíváncsian várom, mi lesz Gyurcsány sorsa. S ugyanazt kívánom azoknak, akik korábban álltak a kormányrúdnál.
