Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Amikor tavaly ősszel napirendre került a Budapest Airport Rt. privatizációjának ügye, a sajtóban megjelent híradások szerint ön arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyszeri bevételeket nem szabad folyó kiadásokra költeni. Követte-e az Állami Számvevőszék (ÁSZ) a bevétel felhasználásának folyamatát, és ha igen, megfeleltek-e a tranzakciók az előzetes elvárásaiknak?
– Annyiban szeretném pontosítani az összefoglalást, hogy úgy fogalmaztam: egyszeri bevételekből nem illik folyó kiadásokat finanszírozni. A rendkívüli bevételeket az általános esetben az államadósság csökkentésére kell fordítani, sok más indok mellett a kamatmegtakarítás, a költségvetés terheinek mérséklése miatt is. Az államadósságnak is elsősorban azokat a tételeit kell kifizetni, amelyeknek kedvezőtlenek a kondíciói. Ennek megvalósulását a BA-privatizáció ügyében is vizsgálni fogjuk. Kollégáim vizsgálódásának eredményét természetesen nem tudom megelőlegezni, de az már most is világos, hogy tekintettel az ÁPV Rt. szerepvállalására a magánosítási tranzakcióban, vizsgálni kell a kapcsolódó, esetleges kockázatokat jelentő garanciavállalásokat is. Azokat a pénzügyi biztosítékokat tehát, amelyek lehívása vagy bekövetkezik, vagy nem. Annyi biztos, hogy nemcsak a szabályszerűséget, hanem az ügylet menedzselésének folyamatát is fel kell térképeznünk. Az ÁPV Rt. esetében tehát ki kell arra is térnünk, hogy megfelelően előkészített volt-e a tranzakció, elkészültek-e azok a számítások, elemzések, amelyek potenciális feltételét jelentik egy megalapozott döntésnek.
Az államadóssággal kapcsolatban egyébként jelenleg is zajlik egy vizsgálat, ebben tárgyalni fogjuk a külső és belső adósság viszonyát, az ikerdeficit kérdését, ezek állami kezelését.
– Az egyre szaporodó kormányzati garanciavállalások, kezességek és ppp-programok mellett egyre átláthatatlanabb, hogy ténylegesen mekkora egy adott évben a pénzügyi kormányzat mozgástere és hogy mekkora az ilyen tételekből összeálló implicit kötelezettségállomány. Mekkora a jelenértéke ennek a kötelezettségállománynak?
– Az ÁSZ éppen azt kifogásolja, hogy ilyen számítások nem, vagy nem megfelelő részletezettséggel készülnek. Pedig vitatható kérdés, hogy van-e jogunk olyan döntéseket hozni, amelyek kiadásait már unokáinknak kell állniuk. A problémát érzékelve saját jelentéseinkben – ahol erre adatok birtokában egyáltalán módunk nyílik – egyes területekre vonatkozóan megpróbáltunk magunk különböző számításokkal előállni, segíteni az eligazodást. Annyi bizonyos, hogy több tíz milliárdos, de inkább százmilliárdos nagyságrendű tételekről van szó: a különböző minisztériumoknál meglévő állami garanciavállalások összege jóval az ízlésünk fölötti értéket mutat.
– Lehet számszerűsíteni ezt az „ízlésküszöböt”?
– Ez az ország teljesítőképességének a függvénye. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert nem lehet az ország 2006-os teljesítőképességét összehasonlítani mondjuk az 1995-ös Bokros-csomag korabelivel. Miközben ezek a terhek rendkívül kellemetlenek, a felemelkedésünket fékezik, reményeink szerint ma talán mégsem vezetnek olyan forgatókönyvek megvalósulásához, mint 1995-ben. Persze, hogy ez valóban így legyen, ahhoz mielőbb lépni kell az államháztartási modernizáció ügyében: az utolsó esélyt kell megragadnunk, hogy elkerüljük a leszakadást.
– Valamilyen határt azért mégiscsak szabott a kormányzat a kötelezettségvállalásoknak: az idei költségvetési törvény szerint például a ppp-projekteknél végre bevezették, hogy összesített állományuk nem haladhatja meg a kiadási főösszeg 2 százalékát.
– Én úgy fogom fel, az ÁSZ ismétlődő kritikáinak is a hatása, hogy egyáltalán bevezettek egy ilyen limitet. Hogy mekkora ez a limit, az egy politikai döntés, amelyet az Országgyűlésnek kell meghoznia. Az ÁSZ, mint az óvatos gazdálkodás híve, nyilván egy kisebb határérték mellett áll ki, de ezt nem fordítanám le egy konkrét százalékra.
– Szintén az ÁSZ egyik régóta hangoztatott kérése, hogy ne váljon salátatörvénnyé a zárszámadás és a költségvetés. Ehhez a törekvésükhöz találtak most új szövetségest a köztársasági elnök személyében?
– A köztársasági elnök úrral tavaly decemberben konzultációt folytattunk államháztartási kérdésekről. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a költségvetés összefügg az ország működésének pénzügyi biztonságával. Ha a költségvetés vállalásai, a bevételek teljesíthetősége, az eladósodás vállalt üteme kockázatot jelent, vagy egy salátatörvény készül, amely átláthatatlan, gumiszabályokat vagy éppen nagyon praktikus, de koncepciójukat tekintve más törvényekbe való szabályozásokat tartalmaz, akkor azt nekünk szóvá kell tennünk. Van itt azonban egy tartalmi, megközelítésbeli különbség: a kormány folyamatosan a pénzügyi menedzselés mozgásterének bővítésére törekszik, a napi, pragmatikus, rugalmassági szempontoknak az érvényesítésére, a mi felfogásunk szerint ugyanakkor a hosszú távú működés szempontjait a hivatalnokoknak vagy politikusoknak az ügyintézés egyszerűsítésére irányuló szempontjai elé kell venni. Az eltérés egy jó példája a pótköltségvetés…
– Amellyel kapcsolatban persze azt mondja a PM, hogy mire a kedvezőtlen folyamatokat észlelve nekiállnának egy pótköltségvetés készítésének, éppen a törvényi szabályok miatt, már nem is lenne értelme elkezdeni a büdzsé átszabását.
– Ez természetesen igaz, de azt is végig lehet gondolni, hogyan lehet a problémákat együttműködve megoldani. Én is amondó vagyok, hogy ahhoz, hogy a választások után meginduljon egy államháztartási reformfolyamat, már most meg kellene egyezniük a legfontosabb alapkérdésekben szakembereknek és a politikusoknak. Ha csak a választások után állnak neki, addigra a 2006-os év elment, és nem lesz idő semmire. Az együttműködés itt a kulcs, az együttműködési készség hiánya pedig az egyik legnagyobb költség az országban. És itt nem a politikai együttműködésre gondolok, hanem a szakmai kiútkeresésben is látható igen mély törésvonalakra.
– Hogyan lehet úgy egyezségre jutni, hogy például a ppp-programok hasznosságával kapcsolatban is teljesen eltérőek a vélemények?
– Azért nem teljesen kibékíthetetlenek az ellentétek, elég csak megnézni néhány publikációt a megújult Pénzügyi Szemlében. Az az alapvető probléma, hogy nincs értelme úgy elkezdeni ppp-programokat, hogy azok minden terhét az állam vállalja – hacsak nem akarunk eltartani egy adott vállalkozói kört. Az általunk vizsgált esetekben mindig az derült ki valamilyen úton-módon, hogy a szerződés a vállalt terheket, kockázatokat illetően nem volt kiegyensúlyozott, még csak nem is került kevesebbe a vállalt megoldás, sőt... Csak megfelelő számításokkal megalapozott ppp-ket szabadna elindítani, amelyek igazolják a konstrukció hatékonyságát.
– Az ÁSZ jelentéseit olvasva visszatérő a kritika az elkülönült állami alapok működésével kapcsolatban is. Ehhez képest szinte évről évre jönnek újabbak létre, idén például újra önálló alappá vált a Nemzeti Kulturális Alap.
– Az Állami Számvevőszék összes létező eszközével küzd ezen alapok létesítése ellen. Két okból: egyrészt ezek az alapok gyakorlatilag tisztán költségvetési pénzeket használnak fel, így érthetetlen, hogy miért kell egy külön bürokráciát kialakítani, ahelyett, hogy egy fejezeten belül kezelnék a pénzeket. Az a véleményünk tehát, hogy az összes elkülönült állami alapot meg kellene szüntetni. Vagy pedig – de akkor egy teljesen más szerkezetben gondolkozunk – biztosítani kellene, hogy ezekbe az alapokba ne csak költségvetési pénzek kerüljenek. De hasonló a helyzet egy sor közalapítványnál.
– Vannak más problémák is az állami pénzek felhasználásában. Kuriózumnak számított például az államháztartási gazdálkodás történetében, amikor az ÁSZ-bírálatok alapján újra kellett könyveltetni egy komplett intézmény, a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal pénzforgalmi adatait. Az ÁSZ véleményét ebben az esetben tehát megszívlelték a hatóságok, de mennyire általános ez a gyakorlat?
– A nyilvánosság előtt sokszor úgy tűnhet, mintha a megállapításaink hatására nem történne semmi. De a valóságban a jelentéseink nyomán már váltottak le minisztériumnál gazdasági vezetőt, intézményi igazgatót és szerveztek újjá teljesen gazdasági vezetést. A magyar államháztartásban mindig lesznek üzemviteli hibák, ezeknél az újrakönyveltetést, vagy adott esetben a büntetőfeljelentést megtesszük és idővel rendeződnek az ügyek. Természetesen nem a nyilvános meghurcoltatások szervezésében éljük ki magunkat, de ne higgye, hogy a mi csendesebb megközelítésünk nem működik a gyakorlatban. Az adott körben, ahol ezek az ügyek zajlanak, érezhetően van fegyelmező hatása.
– Hogyan alakult az ilyen súlyos, akár büntetőfeljelentéssel is végződő ügyek száma az elmúlt években?
– Tavaly tíz alatt maradt a feljelentések száma, az elmúlt években valamivel magasabb volt az átlag. Az eljárások haladnak, persze sokszor nyögvenyelősen. Viszont az gyakorlattá vált, hogy az intézmények rövid időn belül megválnak a – sokszor ráadásul nem is szándékos, nem bűncselekmény jellegű – hibákat, mulasztásokat elkövető munkatársaiktól.
– Megkérdőjelezhető ugyanakkor, hogy a közszektorban működő vezető beosztású menedzserek akkor is tízmilliós nagyságrendű végkielégítéssel távoznak, ha csak egy romhalmazt hagynak maguk mögött.
– Látnunk kell, hogy a „problémás” állami vállalatok élére csak akkor lehet az üzleti szektorból vagy az állami élet más területeiről menedzsert hozni, ha a maga személyes érdekeit követve bombabiztos szerződést tud kötni. Másképp nem vállalná el. Pláne, ha utána még úgy tartozik felelősséggel a tevékenységéért, hogy az állami szervek, tulajdonosi intézmények magatartása, támogatása, szakmai munkája is befolyásolja, hogy sikerrel vagy kudarccal zárja-e a tevékenységét. Elnézést a cinizmusért: a kérdéses összegek nemcsak mohóságot tükröznek, és sajnos, ha nem változtatunk, gyanítom, hogy az állami tehetetlenség és koncepciótlanság következtében egyre csak növekedni fognak. Ha nagyon sűrűn zajlanak a személycserék, akkor persze még nagyobb a probléma.
– Jövőre már tizedik évét kezdi meg az Állami Számvevőszék élén. Mire a legbüszkébb az elmúlt tíz év eredményei közül?
– Arra, hogy a szervezet kiegyensúlyozottan működik. Egy speciális közszolgáltatást végzünk az ország pénzügyi szempontból is biztonságos működése érdekében, és hogy nem teljesen sikertelenül, azt talán az is bizonyítja, hogy az Országgyűlés egyetértésben fogadja el jelentéseinket, hoz határozatot az éves munkákat összefoglaló beszámolónkról. Azt is a szervezet és munkatársaink elismerésének tekintem, hogy a legfelső szintű állami pénzügyi ellenőrző szervezetek 186 tagországot tömörítő világszövetségének, az INTOSAI-nak tavaly óta elnöke lehetek.
(Az interjú teljes változata a www.napi.hu oldalon olvasható)
