A Víz Világnapja alkalmából rengeteg elemzés, becslés és terv lát napvilágot, ezek rendszerint azzal próbálkoznak, hogy valamiféle általános helyzetképet adjanak egy-egy régió, földrész vagy éppen az egész világ vízellátásáról. E természeti kincs fontosságának unos-untalan való ismételgetésén kívül azonban erről a témáról nehéz bármi általános érvényűt mondani. A víz hihetetlen bőségben áll rendelkezésre a Föld egyik pontján, másutt a népesség növekedését gátló szűk keresztmetszet, globális értékké azonban nehezen tehető, hiszen akárhogy spórolnak vele Svédországban, attól Szudánban nem lesz több belőle. Ráadásul az egyes országokban az egy főre jutó napi vízigény óriási szórást mutat – 20 és 500 liter közt változik –, de a gazdasági fejlettséggel mindenütt rohamosan nő.
A sajtó időről időre beszámol olyan esetekről, amikor két ország közt feszültség támad amiatt, hogy nem tudnak megosztozni a közös folyó vizén. India és Pakisztán, Törökország és Irak, Etiópia és Egyiptom, Magyarország és Szlovákia vitatkozik azon, hogy melyiküknek és milyen mértékben van joga vizet kiemelni, vagy elterelni a határt átszelő folyóból, a Közel-Kelet állóvíznek amúgy sem nevezhető politikai helyzetében pedig a Jordánon való kényszerű osztozkodás okoz további kavarodást. A közelgő vízháborúról szóló jóslatok azonban eddig szerencsére nem igazolódtak be, és a jövőre nézvést sem nevezhetjük ezeket buta sajtóközhelynél egyébnek.
Öntözni (még) muszáj
A vízhiány enyhítésének kibontakozóban van egy világtendenciája, amely Kína kapcsán fogalmazódott meg. A világ legnépesebb országának vízigénye hamarosan évi 30-40 milliárd köbméterrel meg fogja haladni a rendelkezésre álló mennyiséget. A híradások azonban hozzáfűzték, hogy Kína könnyedén megoldhatja a helyzetét egyszerűen azzal, hogy növeli élelmiszer-importját. Egy tonna gabona vásárlása ugyanis körülbelül ezer köbméter víz kiöntözését teszi fölöslegessé. A „vízhiány” eszerint nagyjából 30-40 millió tonnányi kenyérnekvaló behozatalával kivédhető, aminek jelenlegi ára körülbelül 5 milliárd dollár lenne, ennyit az ország mellényzsebből ki tudna – illetve tud majd – fizetni.
A Föld erőforrásai szempontjából, de gazdasági értelemben is pazarlás öntözéssel termeszteni olyan növényeket, amelyek termelése valahol másutt locsolás nélkül is növelhető. A hatalmas csatornahálózatok itt-ott mégis tovább épülnek. Egyiptomban például egyszerre három megaprojekten is dolgoznak, a toskain, az észak-sínain és az ovenaitin. Az első a Nílus – közelebbről a Nasszer-tó – vizét vezeti majd a több száz kilométerre lévő Farafra-oázishoz. Az évente kiemelendő 5,5 milliárd köbméternyi víz az egytizede lesz annak a mennyiségnek, amennyire a Szudánnal kötött egyezmény értelmében Egyiptom a Nílusból jogosult (és amivel az ország máris a 1000 köbméter/év/fős „vízszegénységi” küszöb alatt van). Mindez végső kiépítésben 80 milliárd (!) dollárnyi összegbe fog kerülni, és még a másik két megaprojekttel – az egyik szintén a Nílus, a másik a Szahara (felszín alatti) vizét fogja használni – együtt sem teszi élelmiszer-önellátóvá az országot, célja szerint csupán némileg függetleníti a világgazdasági folyamatoktól.
Míg a fejlődő országokban a diktatórikus, vagy féldemokratikus kormányok önellátási mániája miatt épülnek továbbra is öntözőrendszerek, addig a fejlett világban az agrárlobbi akadályozza, hogy a locsolt területek nagysága „beálljon” a környezeti és gazdasági szempontból optimális szintre. Például a 2001-es aszály idején az USA nyugati folyóinak leapadása drasztikusan lecsökkentette az ottani vízerőművek termelését, és áramszüneteket okozott, illetve a szabadpiacon a sokszorosára növelte az áram árát. Eközben a kérdéses folyók felső szakaszán az idahói farmerek rendületlenül locsolták a földjeiket, hogy 4 dolláros önköltséggel a piacon 2 dollárért eladható krumplit termesszenek. A víz a turbinákon átfolyva sokkal több értéket termelt volna; a megoldás az lenne, ha lehetőséget teremtenének rá, hogy a farmerek ilyen helyzetekben szabályozott formában eladják a vízkivételhez fűződő jogukat.
Az International Rivers Network nevű, vadul gátellenes környezetvédő szervezet szerint a gátak, illetve az öntözés miatt a világon Afrika vízfogyasztása tízszeresének megfelelő vízmennyiség, évente 1500 milliárd köbméternyi megy veszendőbe. Ha ez orbitális számszaki lódítás is, más források szintén óriási veszteségekről számolnak be. Indiában például a csatornákból a víz 70 százaléka elvész, mielőtt elérné a felhasználót, ezért sok helyütt krónikus a vízhiány, holott az egy főre jutó természetes vízhozamot tekintve az ország jobban áll, mint Dél-Korea vagy a Dél-afrikai Köztársaság, igaz, a vízbőség a négyhónapos monszun idejére korlátozódik.
De akármilyen pazarlónak tűnik is az öntözéses gazdálkodás ott, ahol a külkereskedelemben fillérekért beszerezhető agrárholmikat produkál alacsony hatékonysággal, a világ élelmezése ma még ezen múlik. Ha ugyanis egy India méretű ország akarná egyik napról a másikra a világpiacról beszerezni élelmiszer-szükséglete nagy részét, akkor az agrárolcsóság villámgyorsan megszűnne, és az önellátásra valóban képtelen fejlődő országok katasztrofális helyzetbe kerülnének.
A globalizáció, a világkereskedelem bővülése tehát ellene dolgozik azoknak a grandiózus terveknek, amelyek azt célozzák, hogy legalább egy országon vagy kontinensen belül kiegyenlítődjön a vízellátottság. Ezek az elképzelések a világ szerencsésebb vidékein idővel jórészt ad acta kerültek, majd feledésbe merültek, a modern környezetvédelmi szemlélet, illetve a gazdaság spontán folyamatai szerint ugyanis nem a hegyet kell Mohamedhez küldeni.
Ily módon halt el a folyó-visszafordítási tervek zöme is. A szó tulajdonképpen megtévesztő, hiszen a „visszafordított” folyót nem arra kényszerítik, hogy a saját medrében hátraarcot csináljon, hanem a vizének egy részét a vízválasztót egy csatornával vagy alagúttal átvágva egy másik folyó vízgyujtő területére, végső soron egy másik folyóba vezetik, majd – többnyire öntözésre – felhasználják. A közhiedelemmel ellentétben ez nem különbejáratú szovjet őrültség volt – hiszen lényegében ugyanezt tették Ausztráliában a Snowy folyóval – de a legismertebbé kétségtelenül a „nagy testvér” azon elképzelése vált, hogy a Jeges-tengerbe ömlő folyók vizének délre vezetésével állítja meg a Kaszpi- és az Aral-tó vízszintcsökkenését, illetve teszi öntözhetővé azok környékét.
Áram kontra környezet
A vízerőművek viszont nőttön-nőnek. A Niagarán a XIX. század végén épült 100 megawattos erőmű után a 6000 megawattos krasznojarszkin keresztül az út ma már a kínai Három Szorosig vezetett, amely a teljes kiépülésére, 2009-re 18 ezer megawattos teljesítményű lesz (Magyarország teljes erőművi kapacitása körülbelül 5500 megawatt). Ez azt sejteti, hogy ezeknek a presztízsberuházásoknak a mérete olyasféle versengésre adott alkalmat, mint manapság a világ legmagasabb házának felépítése. A fejlett világ azonban – akárcsak a magasépületek esetében – idővel kiszállt a licitből, Nyugaton óriási erőmű-beruházások ma már csak Kanadában folynak. Az ok egyrészt az alkalmas folyószakaszok elfogyása, másrészt a közismert társadalmi ellenállás, amelyet a szűken vett környezetvédő szervezeteken kívül ma már számos parlamenti párt, sőt egyház képvisel. A fejlődő világban viszont kitart az építési buzgalom. Ott a diktatúrán és a zöldszervezetek kisebb befolyásán kívül azért folyik tovább a „gátalás”, mert az árvízveszély és az áram-, valamint élelmiszer-ellátási gondok miatt a tervezők könnyebben tüntethetik fel létkérdésnek egy-egy erőmű felépítését, olykor nem is alaptalanul.
A fejlett világ azonban élelmiszer-túltermeléssel küzd és az árvízveszély megoldását sem a folyók további műtárgyak közé szorításával, hanem ellenkezőleg, természetesebb állapotuk visszaállításával képzeli. A gátak sokat emlegetett „komplex” haszna közül az energiatermelés szempontjából a síkvidéki folyók potenciálja szerény, és csak nagyon drágán kiaknázható. A legközelebbi, és Magyarország számára legfenyegetőbb példa erre a horvátok által a Drávára 493 millió dolláros költséggel felépíteni tervezett Novo Virje-i vízerőmű, amelynek 138 megawattos teljesítményét egy kombinált ciklusú gázerőmű 70-80 millió dolláros beruházási költséggel produkálná.
A kelet-közép-európai vízerőművek fő célja azonban a víziutak kiépítése – a szaknyelvben „folyócsatornázás” – lenne a duzzasztás által; ez a zöldek blikkfangos, de helytálló megfogalmazása szerint azt jelenti, hogy nem a hajók méretét igazítják a folyóhoz, hanem megfordítva. Mindezt egy ettől függetlenül stagnáló ágazat, a folyami hajózás érdekében.
A fentiek jócskán visszavetették a folyószabályozás lendületét Európában, a keleti fertályon erre még rátesz a pénzhiány is. Füstbe ment vízügyi tervekért nem kell messzire menni: a Sajó délre terelése – öntözési célból – valóságtól elrugaszkodott elképzelés volt, de nem találjuk a térképen a szintén a Monarchia idején sürgetett, Vukovártól kiinduló Duna-Száva csatornát sem. A semminél éppen csak egy kicsivel több, egy rövid kezdemény valósult meg a Duna-Tisza csatornából. Időben közeledve: a magyar szakkönyvek még húsz évvel ezelőtt is evidenciának vették, hogy az országban Bős-Nagymaros mellett a Dunán a jövőben két további vízlépcső épül majd – Adonynál, illetve Mohácsnál –, valamint a Tiszán is felépül további három, – a meglévő kettő után –, Csongrádnál Dombrádnál, illetve Vásárosnaménynál. Nem beszélve a kilenc zsilippel hajózhatóvá bővítendő Keleti-főcsatornáról, stb… Az azóta történtek fényében mosolyogtatóak a vízügyesek akkori vérmes elképzelései.
A spanyol példa
Európában vízellátási szempontból a legnehezebb helyzetben Spanyolország keleti parti zónája van. A kétmilliós Barcelona ellátására két terv is született. Az egyik szerint északról, a franciaországi Rhone folyóból vezetnének ide évente körülbelül 500 millió köbméternyi vizet. A másik, csak (spanyol) Nemzeti Hidrológiai Tervként (SHT) emlegetett elképzelés egészen grandiózus, ez jelenleg Európa legnagyobb – tervezett – vízügyi projektje. Eszerint az ország legnagyobb folyójából, az Ebróból emelnének ki évente 1 milliárd köbméter vizet (ez a folyó átlagos vízhozamának az egyhuszada) és azt 1000 kilométer hosszú vezeték „terítené” a keleti part városai közt Barcelonától egészen Almeriáig, továbbá tengervíz-sótalanító üzemeket is építenének, összesen feleekkora kapacitással. A rendszer összesen 118 kisebb-nagyobb gátat tartalmazna, és a vezetéket néhol 500 méter magasan kéne átemelni. A projekt költsége csillagászati, az Economist szerint körülbelül 15 milliárd dollár lenne, a International Rivers Network (IRN) környezetvédő szervezet honlapja azonban 23 milliárd eurót említ, amely jócskán meghaladná a Csatorna-alagút építésének költségét. A pénz egyharmadát egyébként a spanyol kormány az EU strukturális alapjaiból remélte.
Környezetvédelmi szempontból a projekten nem nehéz fogást találni, hiszen a vezeték építése összesen 70, az EU által a fokozottan védendő élőhelyek Natura 2000 hálózatába sorolt területet érint. Ezért a számtalan kisebb-nagyobb zöld csoport mellett nemzetközi szervezetek, a WWF az IRN és a Greenpeace is tiltakoztak. A szokásos kampányeszközök – ipari lobbi „leleplezése” stb. – mellett az utóbbi még szociális kérdést is csinált az építésből: összeszámolta, hogy összesen 66 golfpályát locsolnának az Ebro vizével, bizonyítandó, hogy az egész projekt par exellence a gazdagok érdekét szolgálja… A parlamenti pártok közül a terv elsősorban a jobboldal szívügye volt, míg a szocialisták ellenzik. Úgy tűnik, az utóbbiak hatalomra kerülése volt az utolsó szög a projekt koporsójában, hiszen 2004 tavaszán Zapatero kormánya az első intézkedései közt törölte a terv fő elemét, az Ebro-csatorna építését.
A zöldek alternatív tervének egyébként két lényeges pontja van. Az egyik, hogy – mivel a csatorna vizét 56 százalékban öntözésre használnák – a környéken a nagy vízigényű kultúrák, a cukorrépa, a gyapot, és a kukorica helyett olyan szárazságtűrő növényeket kéne előtérbe helyezni, mint az olajfa és a napraforgó. Másrészt az NVT-vel szemben sokkal nagyobb – szélsőséges esetben kizárólagos – szerepet szánnak a tengervíz-sótalanító üzemeknek. A Föld vízkészletének 97 százalékát adó sós tengervíz ivásra és öntözésre alkalmatlan, de régóta próbálkoznak ennek a kiapadhatatlan forrásnak a kiaknázásával, ami a technika fejlődésével álomból valóság lett. A hagyományos, nagy energiaigényű desztillálás (lepárlás) helyett a korszerű „vízgyárak” már olyan berendezéseket használnak, amelyek a tengervizet az ún. fordított ozmózis elve alapján „édesítik”. [Az ozmózis az a jelenség, hogy ha egy membránnal (hártyával) töményebb és hígabb oldatot elválasztunk, a víz a töményebb (sós) oldalra diffundál. Ha viszont a sós oldalt nagy nyomás alá helyezzük, a folyamat megfordul, és édesvizet nyerünk, ez a fordított ozmózis.] Ezek a szerkezetek 0,4 eurós köbméterenkénti költséggel dolgoznak, ami nem vészes annak fényében, hogy az Ebro-vezetékből nyert víz költsége köbméterenként 0,32 euró lenne. Egy másik modern megoldás a vákuumos lepárlás – ennek lényege az, hogy a desztillációt olyan légritka térben végzik, amelyben a víz forráspontja 17 Celsius-fok, így tovább csökken az energiaigény, és ezzel párhuzamosan a költség, köbméterenként 25 eurócentre. Paradox, de a jelek szerint ez az ízig-vérig művi megoldás számtalan folyó megmentője lesz.
