Az USA-ban jelenleg üzemelő 103 atomreaktorban képződő kiégett fűtőelemek elhelyezésére már jó húsz évvel ezelőtt kidolgoztak egy tervet (lásd NAPI Gazdaság, 2001. június 8., 21. oldal). Eszerint a Nevada állambeli Yucca-hegy – egy ritkán lakott, sivatagos környezetből kiemelkedő kopár gránitmagaslat – belsejébe gigantikus alagútrendszert fúrnának, abba temetnék az előzetesen fémtartályokba zárt kiégett fűtőelemeket. A helyszínt a legtöbb kutató a célra alkalmasnak ítéli.
A helybéliek többsége azonban elutasítja a tervet, és ebben természetesen számíthatnak a környezetvédők támogatására, akik szerint egy ilyen „sziklasír” nem alkalmas a sugárzó anyag elhelyezésére, mivel a talajvíz előbb-utóbb utat tör az alagutakhoz és korrodálva a tárolótartályokat, kiszabadíthatja azok tartalmát. Választási év lévén, az atomtemető körüli vita felforrósodott és átpolitizálódott. Az elnökjelöltek közül George W. Bush támogatja a tároló építését, John Kerry viszont nem, az Economist tudósítása szerint ez várhatóan eldönti, hogy kire szavaz ősszel a helybéliek zöme. Az előző választáson Bush három százalékkal nyert az államban, most ez a csekély többség valószínűleg elolvad a Yucca-vita következtében.
A harc fő színtere azonban nem a kampány. A tároló építését a washingtoni energiahivatal (Department of Energy, DOE) intézi. A helyi szervezetek közül a hivatalnak a Nukleáris Projektek Nevadai Ügynöksége (Nevada Agency for Nuclear Projects, NANP) a partnere. A NANP azonban együttműködés helyett szabotálja a tervet, térképeket köröztet az interneten, amelyeken az atomerőművektől a tárolóhoz 43 állam több mint száz városán keresztül vezető útvonalak láthatók, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy az ellenállást szítsa az érintett területeken lakók körében.
Nevada állam eközben pert indított azt állítván, hogy a tároló építése alkotmányellenes, de az illetékes washingtoni bíróság lesöpörte asztaláról a keresetet. Van azonban az ítéletnek egy passzusa, amelybe az „ellenzők” belekapaszkodhatnak. A tároló engedélyezésében a környezetvédelmi hivatalnak (EPA) van döntő szava. A hivatal által megállapított biztonsági normák pedig tízezer éves időtávra szólnak. Ez – folytatja az Economist – örökkévalóságnak tűnik, csakhogy a fűtőelemek sugárzása százezer év múlva lesz a legerősebb. Ezért a Nemzeti Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences, NAS) – amelynek szintén beleszólása van a kérdésbe – állásfoglalást hozott arról, hogy a Yucca-hegy esetében a biztonsági paramétereket százezer éves időtávra kell megállapítani. A nevadai feljelentést elutasító bíróság pedig elmarasztalta az EPA-t azért, mert az figyelmen kívül hagyta az akadémia ajánlását. Ezen a ponton az ügy – mint előbb-utóbb minden amerikai közéleti vita – a laikusok számára érthetetlen jogi csűrés-csavarássá fajult, egyszersmind visszakerült az országos politika asztalára. A washingtoni kongresszus ugyanis felmenthetné az EPA-t a tudósok véleményének figyelembevétele alól. Csakhogy a honatyák választási évben aligha vállalnak be egy ilyen szavazást.
Az energiahivatalnak eközben máris kötelessége lenne átvenni az erőművek fenntartóitól a kiégett fűtőelemeket, amelyeket azonban pillanatnyilag nincs hová szállítania. A Yucca-terv költségeit az erőművek által termelésarányosan fizetett járulék fedezi, ebből az évek során már 15 milliárd dollár jött össze. A szolgáltatók tehát jogosan várják el, hogy végre történjen valami, ellenkező esetben ugyanis átmeneti tárolóik megtelnek, az erőműveket le kell állítaniuk, a DOE pedig perek tömegére számíthat, amelyek egyébként már meg is kezdődtek.
Eközben viszont még az országok közt és tudományos szinten sincsen közmegegyezés arról, hogy mi lenne a legjobb módja a kiégett fűtőelemek kezelésének. Az amerikai biztonsági koncepció szerint a kiégett fűtőelemekből nem vonják ki és nem használják fel hasadóanyagként újra a plutóniumot, mivel ez a művelet minden fázisában nagyon veszélyes. A Yucca-terv egyes ellenzői szerint azonban az USA-nak fel kéne adnia a kiégett fűtőelemek feldolgozásával kapcsolatos elutasító álláspontját, és az „eltemetés” helyett reprocesszálnia kellene azokat vagy speciális – még csak kutatási stádiumban lévő – reaktorokkal lebontani a bennük lévő hasadó- és sugárzó anyagokat. Ezek műszaki értelemben nem lehetetlen követelések. Csakhogy felsejlik mögöttük egy olyan környezetvédői taktika, amely atomügyekben mindig a megvalósulástól legtávolabb álló lehetőség támogatásával igyekszik megakadályozni mindenfajta előrelépést.
Tóth Gábor