Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Magyarországon évente képződő, 130 ezer tonnányira becsült elektronikai hulladéknak csak a töredékét hasznosítják újra. Ennek az aránynak a növelésére az elektronikai cikkek gyártóinak vagy az azokat forgalmazó kereskedőknek januártól termékdíjat kell fizetniük. A termékdíj azáltal ösztönöz a hulladék csökkentésére, hogy mentesülnek a fizetése alól azok a forgalmazók, akik maguk gondoskodnak a géproncsok eltüntetéséről, jó esetben újrahasznosításáról.
Termékdíjat tehát azoknak a cégeknek kell fizetniük, amelyek nem kívánják vagy nem tudják megoldani az elektronikai hulladékká váló eszközök visszagyűjtését, reciklálását. Ez esetben az állam a környezetvédelmi adóból finanszírozza ezeket a műveleteket, legalábbis elvileg.
A hivatalos források szerint az országban képződő elektromos és elektronikai termékek roncsainak feldolgozása évente 7-8 milliárd forintba kerülne. Természetesen a különböző berendezések feldolgozásának fajlagos költségei nem azonosak, így a január elsejétől bevezetni tervezett termékdíj sem lesz egységes, legalábbis a jelen állás szerint. A környezetvédelmi szaktárca által jegyzett jogszabálytervezet egy karcsúbb változata került a parlament elé, ám a változások nem érintették az elektronikai termékekre vonatkozó passzusokat. Ugyanakkor a módosító indítványt több parlamenti bizottság nem támogatta, az országgyűlési vita alatt változhatnak a paragrafusok és ez befolyásolhatja az elektronikai gépek termékdíját is.
A parlament elé került javaslat szerint a hagyományos telefonkészülékek termékdíja 90 forint lenne kilogrammonként, a mobiltelefonokra viszont a kormány javaslata szerint 1000 forintot kellene fizetni. Ez egy-egy készülék néhány dekás súlyára vetítve egyáltalán nem vagy csak alig okoz majd áremelkedést, nem beszélve arról, hogy sok forgalmazó várhatóan mentesülni is fog alóla. A mobilszolgáltatók többsége ugyanis már most is arra ösztönzi a viszonteladókat, hogy vegyék át a kidobásra szánt zsebtelefonokat, vagyis a visszagyűjtés már eddig is működött.
Kovács Árpád, az elektronikai hulladékok visszagyűjtésével foglalkozó Elektro-Waste Kht. ügyvezetője szerint a termékdíj bevezetése, illetve néhány termékcsoport esetében a 15–20 százalékos emelkedése nagyjából négy század százalékos emelkedést jelent a fogyasztói árakban, vagyis elhanyagolható tényező. Ha viszont az elektroszemetet itthon dolgozzák fel, az szerinte akár hatezer új munkahelyet is jelenthet.
Vágvölgyi Mihály, az Első Magyar Gazdasági Jogharmonizációs Egyesület elnöke szerint a jogszabályalkotás során a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium alapos egyeztetést folytatott az érintett iparágak képviselőivel, így az egyesület mindenképpen életképes regulációnak tartja a születendő szabályozót, ami uniós elvárás is egyben. Ám az egyesület úgy ítéli meg, hogy a parlament elé került javaslatban sokkal inkább a költségvetési bevétel növelésére vonatkozó elvárások érvényesültek, semmint a vállalkozások és lakosság környezettudatosságának erősítése.
A környezetvédelmi adókat a szakirodalom két fő típusba sorolja. Az úgynevezett fiskális adók esetében a szennyezők azért fizetnek adót az államnak vagy önkormányzatnak – illetve fejlettebb rendszereknél licencdíjat egy közhasznú társaságnak –, hogy az építse ki a hulladékukat eltüntető rendszert. Ennek eklatáns példája az autógumik termék-, illetve licencdíja, de ide sorolható az elektronikai cikkek most bevezetni tervezett termékdíja is. A termékdíjat az állam szedi, és nehezen érhető el, hogy valóban a hulladék feldolgozására fordítsa. Ugyanakkor kiépülőben van a reciklálás átlátható rendszere, amelyben a később szemétbe kerülő holmik után a vásárlók egy kht.-nak fizetnek licencdíjat, ez pedig már valóban az újrafeldolgozásra fordítja a pénzt. Így remény van arra, hogy idővel az adó – pontosabban a termékdíjat kiszorító licencdíj – valódi, hatékony fiskális adóvá váljon.
A másik típusba a környezetszabályozó adók (eredeti szóhasználat szerint ezek voltak az ökoadók) tartoznak, amelyek esetében lényegtelen, hogy az állam vagy bármely, az adót beszedő szervezet mennyit forgat vissza a szemét kezelésére. Az ilyen adó ugyanis a közjavak – ilyen a tiszta talaj, víz és levegő is – mértékletes igénybevételére ösztönzi a gazdasági szereplőket azzal, hogy mesterségesen megdrágítja a szennyező holmikat.
Az új adók kivetésekor azonban néha okozhat némi fejtörést annak az eldöntése, hogy a fenti két funkció közül melyiket teljesítik, ha egyáltalán. Az ökoadó akkor hatásos, ha érezhetően drágít, ha „fejbe kólintja” a vevőt, ami viszont politikai szempontból nem éppen előny. A jövő évben bevezetni tervezett adók közül a műanyag zacskókra kivetett termékdíj felelt volna meg „tisztán” ennek a célnak, ki is maradt a végső törvénytervezetből... Hasonló sorsra jutott az üdítős és ásványvizes flakonok darabalapú termékdíja, bár ez esetben – az újrafelhasználás lehetősége, de költséges volta révén – bonyolultabb a helyzet. Kevesen sajnálják viszont a nyomdai oldószerek horribilis termékdíját, a megszüntetése valószínűleg nem jár majd negatív környezeti hatásokkal.
A csomagolóanyagok termékdíjának valamelyes felemelése a környezetterhelési díjak – már egy évvel ezelőtt bejelentett – emelésének elhalasztásával egyidejűleg ugyancsak a legkisebb ellenállás irányába tett lépésnek tűnik.
