A már-már mindennapossá váló rendkívüli időjárás minduntalan korunk legnagyobb környezeti problémájára, a globális felmelegedésre irányítja a közfigyelmet. A klímaváltozás elleni intézkedések - amelyeket a kiotói egyezmény fog össze - többnyire az azért „felelőssé” tett üvegházi gázok emissziójának csökkentésére irányulnak. Az üvegházi gázok esetében ennek a módszernek a drasztikus alkalmazása igencsak fájdalmas lemondással járna, hiszen a jelenleg használatos ipari, közlekedési és fűtőberendezések jó részének búcsút kéne mondanunk, amit a közvéleménnyel nehéz elfogadtatni. Ezért nem léphet életbe a kiotói egyezmény, amely a fő gázkibocsátó USA számára elfogadhatatlanul gyors átállást írt volna elő. A műszaki fejlődés azonban kitermeli azokat a módszereket, amelyekkel a fogyasztók komfortérzetük érezhető csökkenése nélkül - de némi anyagi áldozat árán - áttérhetnek egy kisebb környezeti terheléssel járó megoldás használatára. A fő kérdés mindig a költség, vagyis hogy a szén-dioxid-emisszió csökkenésének egy-egy tonnájára vetítve mennyibe kerül az illető beruházás vagy intézkedés. Ezt Nyugat-Európában átlagosan 20 dollár körülire becsülik, míg Közép-Európában - ahol a termelési tényezők olcsóbbak - 5-10 dollár körüli értékek forognak közpapíron. A szórás országonként és módszerenként igen nagy: míg néhol erdőtelepítéssel mindössze 3 dollárért el lehet érni egytonnányi szén-dioxid megkötését, ökoadó bevezetésével ugyanez 50-60 dollárba kerülne, vagyis például az autósok benzinköltségét ennyivel kellene növelni, hogy egy-egy tonna szén-dioxidnak megfelelő mennyiséggel csökkentsék az általuk felhasznált üzemanyagot. A csökkentési módszerek többségének - főként a környezetvédők által preferált megújuló energiaforrásoknak - az a hátulütője, hogy alkalmazásuknak korlátot szab a nagy földterületigény; ezért nem lesz képes soha a mezőgazdaság ellátni biodízellel a Föld összes autóját, és ugyanez vonatkozik a szélerőművekre az áramtermelés esetében, stb. Addig azonban még van tere a fejlesztésnek: Brazíliában - visszatérve az ipari forradalom korában alkalmazott módszerhez - a szénből készült kokszot mellőzve faszénnel olvasztanak vasat, másutt pedig műanyagot sikerült előállítani kőolajalapú monomerek helyett egyfajta - a mezőgazdaság által termelt - cukorból.
A jövő azonban azoké az eljárásoké, amelyekkel koncentráltan, kis helyen lehet csökkenteni a kibocsátott gáz mennyiségét - vagy éppenséggel „eltüntetni” azt. Az erőművek műszaki fejlesztésében nagy tartalék rejlik, ez azonban drága - a szenes erőműveknél a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslése szerint tonnánként 35-264 dollár közötti költségű - út, ráadásul ezzel a módszerrel a szén-dioxid nem nyelethető el, csupán a kibocsátása csökkenthető - az atomerőművek esetében nullára.
Az „aktív” - a gázt elnyelető - módszerek skálája széles: a legolcsóbb a „hagyományos” erdőtelepítés, amelynek korlátai azonban nyilvánvalóak. Perspektivikusabbak az „in vitro” vegyi reakciók, ezeknél a gázt valamilyen nagyobb molekulájú - szilárd halmazállapotú - szénvegyületté alakítják, amelyet azután deponálni lehet. A legegyszerűbb eljárásokban a természetben bőven előforduló szilikátásványok valamely fajtájával reagáltatják a széndioxidot, a végtermék pedig kova és dolomit vagy mészkő. Az utóbbi anyagok hegységeket alkotnak, így nem tekinthetők természetidegennek, és az emberiség teljes szén-dioxid-kibocsátását feldolgozva annyi keletkezne belőlük, amennyi egy tízszer tíz kilométer alapterületű és 150 méter magas hasábban elfér. Más reakciókban a végtermék mennyisége kisebb, értelemszerűen megkönnyítve az elhelyezést. A „szűk keresztmetszet” itt is a horribilis költség, amelyet az IEA minimum 62 dollárra becsül szén-dioxid-tonnánként.
Tóth Gábor