Mától megszűnik a forint csúszó leértékelése, a nemzeti fizetőeszköz ezentúl a 276,1 forintos euróárfolyam körüli +/- 15 százalékos sávban ingadozhat. A forint középárfolyamát a korábbi alkalmi kiigazítások helyett a Bokros Lajos és Surányi György nevével fémjelzett intézkedéscsomag egy elemeként 1995. március 16-át követően napról napra előre megadott mértékben leértékelték a - dollárból és márkából, majd 2000 januárját követően csak euróból álló - devizakosárhoz képest. A tényleges forintárfolyam csak kismértékben, +/- 2,25 százalékkal térhetett el a középárfolyamtól, így a rendszer biztosította a jövőbeli árfolyamok kiszámíthatóságát, a jelentős leértékeléssel segítette az exportot. Az automatikus leértékelés növelte a magyar gazdaság versenyképességét: segítségével úgy csökkenhetett 40 százalékkal az egységnyi kibocsátásra jutó munkaköltség, hogy közben növekedésnek indultak a reálbérek és jelentősen mérséklődött az infláció: az EU és Magyarország inflációjának különbsége az 1996 eleji 26 százalékpontról 2001 áprilisára 7,7 százalékra csökkent. A dezinfláció lehetőségei ekkorra kimerültek, egyre kevésbé tűnt indokoltnak a rendszer kiszámíthatóságát kihasználó spekulációból származó sterilizációs költségek elviselése. Az infláció további jelentős mérséklésére ugyanakkor ismét a forint, pontosabban annak nominális felértékelése kínálkozott lehetőségként. Ez elérhető lett volna az infláció korábbi csökkenésével, a kezdeti 1,9 százalékos havi ütemről ekkorra már 0,2 százalékra fékeződő csúszó leértékelés felértékeléssé változtatásával is, a Magyar Nemzeti Bank azonban a forint ingadozási sávjának 30 százalékra növelését választotta. Ezzel lehetőség nyílt az 1996 óta - az orosz válságot kivéve - az erősebb sávszélhez tapadó forint piaci erők által hajtott nominális erősödésére. Az új, 30 százalékos ingadozási sávban a 0,2 százalékos havi leértékelés már csupán jelképes szerepet töltött be.
(NAPI)
Pálvölgyi Balázs