Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismét a rettegés kezd úrrá lenni az Európai Unió és különösen az euró jövőjével kapcsolatban. A piacon ez látszik a dollár menetelésében, valamint a problematikusnak tartott eurózóna-országok állampapírjainak hozamemelkedésében. Utóbbiak a spanyolok és az olaszok − pontosabban ők azok, akik egyelőre problematikus voltuk ellenére még tudnak újabb állampapírokat kibocsátani, így ezt rendszeresen meg is teszik. A nálunk megszokotthoz hasonló aukciós rendszerben értékesítik ezek az államok is kötvényeiket, így az aukciós hozamok, valamint az azzal kapcsolatos várakozások itt is stabilan fókuszban vannak. Ezekre nemzetközi szinten is nagyon figyel most a piac, hiszen az itteni események a meghatározói más országok állampapírpiacainak is. Innen indul(hat) ugyanis a pánik, ezen országok piaci történései jó néhány piaci folyamat indikátoraként működnek mostanság.
Például ha a befektetők azt gondolják vagy látják, hogy Spanyolországban és/vagy Olaszországban nehézségekbe ütközik az adósság megfelelő hozamok melletti újrafinanszírozása (azaz vagy nincs elegendő kereslet az állampapírok iránt, vagy emelkednek a már amúgy is magas hozamok), akkor az olyan országok iránt, mint Magyarország, még inkább bizalmatlanok lesznek. A logika egyszerű: ha az eurózóna-tagság előnyeit (értve ez alatt leginkább a zónatagtársak nagyobb megmentési-megsegítési hajlandóságát) élvező országoknál is komoly a csődkockázat, még bizonytalanabb egy az euróövezethez nem tartozó, így jobban magára utalt, ám államadósság szempontjából szintén instabil országot hitelezni. Különösen akkor, ha − mint Magyarországon − éppen egy IMF-megállapodás van napirenden, aminek egyelőre kétséges szinte minden körülménye, sőt még a létrehozhatósága is.
A spanyol és az olasz kötvényhozamok megugrása után tehát finoman szólva azt mondhatjuk, korántsem kedvez országunknak a nemzetközi környezet. S aki elvi alapokon esetleg másként is gondolná, azt is meggyőzik a piaci folyamatok − bizony, nálunk is nyomban emelkedésnek indultak a hozamok. Hozzátehetjük, a baj nem jár egyedül, természetesen a forint is zuhanórepülésbe kezdett − a nemrégiben történt hirtelen és nagyszabású erősödés már csak emlék, az euró hamar visszatért a háromszázas szint fölé.
A csütörtöki kötvényaukciós eredmények kissé furcsának tűnnek. Első megközelítésben kedvező helyzet képe bontakozik ki, hiszen a háromból két sorozatnál mennyiséget emelt a kibocsátó. A hozamok azonban azt mutatják, a mennyiségemelést egyáltalán nem a beérkezett kedvező ajánlatok indokolták, mint rendesen. S ha nem ez, akkor mi más, mint a félelem... attól, hogy ki tudja, meddig lesz egyáltalán kereslet az állampapírok iránt. Azaz, mindegy hogy mennyiért, de még veszik − adjuk hát. Délután, a nem kompetitív értékesítés keretében már hiába kínálták mindhárom sorozatot, nem kellett a papír a vevőknek. Egyáltalán. Pontosabban a hároméves (legrövidebb) sorozatból egy kis tételt mutatóba egyvalaki elvitt. Talán hogy ne arról szóljanak a híradások, hogy teljes kudarccal zárult a dolog? Látszólag ellentmond egymásnak a délelőtti nagy kereslet és a délutáni teljes érdektelenség, azonban végiggondolva a dolgot, nem feltétlenül napközbeni hangulatváltozással magyarázható. A nem kompetitív értékesítés ugyanis az aukciós átlagáron történik. Kiegyensúlyozott piacon ez egy-két bázisponttal marad el a maximális hozamtól, ami elhanyagolható. Most azonban annál a két sorozatnál, ahol mennyiséget emeltek, hat, a harmadiknál pedig négy pont volt a különbség (ez is mutatja a mennyiségemelés erőltetett voltát), ami már szignifikánsnak tekinthető. Bár a média többnyire az átlagot hangsúlyozza, az aukció utáni döntéshozatal során a maximum nagyobb jelentőséggel bír. Ez az a szint ugyanis, ahol találkozott a kereslet és a kínálat (az átlaghozam mellett jelentkező teljes keresletet kielégítette az ennél nagyobb kínálat!). Ha tehát a maximum számottevően felülmúlja az átlagot, az átlagon vásárolni nem más, mint a piacinál alacsonyabb hozammal venni. Változatlan piaci helyzetet feltételezve tehát azt mondhatjuk, minél nagyobb az átlag és a maximum különbsége, annál inkább balek, aki az átlagon vásárol − így pedig már érthető, miért nem vonzott senkit a nem kompetitív tender...
