Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– A Mol éppen most maradt le a cég történetének legnagyobb akvizíciós lehetőségéről. Ezek után milyen célpontok maradtak még számára a délkelet-európai régióban? Nem bánja, hogy nem adtak többet a Tuprasért?
– Természetesen jobban örültem volna, ha a Mol nyer, és erre minden esélyünk meg is volt. Mindaddig versenyben maradtunk, amíg a Tupras-részvényekért fizetendő ár a Mol számára megfelelő megtérülést biztosíthatott. Erre az általunk kínáltat meghaladó ár felett már nem találtunk kellő biztosítékot. Ugyanakkor a Mol organikus növekedése elég potenciált jelent arra, hogy a részvényeseknek értéket jelentsen. Az akvizíciót minden olyan esetben meg kell próbálni, ha az hozzáadott értéket jelenthet, de ez csak egy pluszlehetőség az organikus növekedés mellett. Amúgy a térségben bőven maradt még állami kézben olajvállalat. Ilyen a Hellenic Petrol, a szerbiai NIS, a PKN, az INA (igaz, ennek negyede már a Molé) és az OMV.
– Ezek szerint az OMV is célpont lehet? Ebben a most még nem túl valószínű esetben a vevőnek az OMV árában a 10 százalékos Mol-pakett utóbbi hét évben produkált majd’ egymilliárd dolláros értéknövekedését is ki kellene fizetnie...
– Ez mutatja, hogy a Mol – némi segítséggel – még a konkurensei számára is képes volt értéket teremteni... Ez az egymilliárd dollár egyébként éppen annyi, amennyit a sajtóban megjelent találgatások szerint az OMV a Petrom-részesedéért a román államnak fizetett. Az OMV és a Mol méretei pedig ma már hasonlóak, és csak a Petrom billenti az OMV javára a mérleget. Ha az osztrák kormány egyszer úgy dönt, hogy teljesen privatizálja az OMV-t, biztos, hogy leülünk vele, és persze Ruttensdorfer úrral, az OMV vezérigazgatójával, hogy megbeszéljük a dolgokat. Ha másért nem, azért, hogy lássuk, milyen irányban gondolkodnak.
– De mi történik, ha nem az OMV, hanem a Mol lesz előbb felvásárlási célpont? Az eddigi alapszabályi védelem könnyen kevésnek bizonyulhat, ha az EU-s szabályok megváltoznak.
– Erre a kérdésre akkor kell válaszolni, ha már meglesz ez a szabályozás. Úgy vélem, nemcsak a magyar, hanem az európai tőkepiac is olyan szegény a globális tőkepiacokhoz képest, hogy nem lepne meg, ha a kormányok úgy gondolnák, inkább további erősítés kellene ezen a téren. Én értéket látok abban, hogy van egy regionális multinacionális vállalat, amelynek Budapesten van a központja. Ennek előnyei itthon is elég nyilvánvalóak, ugyanakkor a Mol társadalmi elkötelezettsége nem korlátozódik csak Magyarországra. Évek óta erőteljesen jelen vagyunk Szlovákiában, ahol a jégkorong-válogatottat, Horvátországban, ahol a focit támogatjuk, de kisebb mértékben Romániában, sőt hanti és manysi nyelvrokonainknál is, ahol biatlon-világbajnokságot támogatunk. Külön örömöt jelentenek számomra a régió országai közötti kapcsolatot erősítő közös programok, mint például a Mol-K2 Himalája-expedíció vagy az A38 hajón támogatott régiós zenei rendezvénysorozat.
– Ha már szóba kerültek nyelvrokonaink, mit tudhatunk a szibériai ZMB-projektbe beszállt új partnerről, a RussNeftről? Velük is olyan kiterjedt kapcsolatot terveznek, mint korábban a Jukosszal, amely a vegyesvállalati partnerség mellett a Mol legnagyobb kőolajszállító partnere is volt?
– A RussNeft a leggyorsabban fejlődő orosz magánolajcég, alig több mint két év alatt az első tízbe küzdötte fel magát, és azt gondolom, a Mol jó partneri viszonyt tud majd ápolni vele. Ugyanakkor a méretek mások. A legfontosabb számunkra jelenleg az, hogy velük a ZMB-projektet változatlan feltételek mellett folytathassuk – és ez így is történt.
– Sokan hiányolják a korábban beharangozott mezővásárlásokat, a Molról sokkal kevesebbet hallani készletakvizíciók, mint finomítóvásárlások kapcsán. Talán túlságosan megdrágultak ezek a lehetőségek a 70 dolláros olajár miatt?
– A készletakvizíciók költsége kétségkívül megnövekedett a magas olajárral, ezt azonban nem úgy kell elképzelni, mint ha a földben lévő, évtizedek alatt kitermelhető olajat most hordónként 70 dollárért kellene megvenni. Az olajipar mindig is ciklikus iparág volt, és ezt minden szereplő tudja, így a rövid távú ármozgások sokkal tompítottabban jelentkeznek. Mi semmi olyat nem veszünk, ami a Molnál értékromboló lehetne. A tranzakciók előkészítése nem kétperces munka, és mi nagyon körültekintőek vagyunk. A tőkemozgások hol befelé, hol kifelé irányulnak az olajiparból, ezt példázza, hogy a 80-as évek végétől a legtöbb cégnél nem érte meg a finomítókat fejleszteni, hiszen az előre látható megtérülés nem érte el azt a szintet, amit akár búzatermesztéssel el lehet érni.
Sokan nem is fejlesztettek, és ennek a következménye ma a magas minőségű olajtermékeknél jelentkező kapacitáshiány. Mi ezt a hibát szerencsére nem követtük el. A Mol és a Slovnaft az utóbbi öt évben több mint másfél milliárd dollárt költött finomítófejlesztésre. Az INA pedig most áll egy 700-900 millió dolláros fejlesztési program kezdetén. Annak, hogy a Mol most ekkora profit elérésére képes, a korábbi években kellett megteremteni a feltételeit. Stabil olajárakra pedig senki ne számítson, ez az iparág már csak ilyen.
– Az INA-ról sem sokat hallani, az eddig megszerzett kisebbségi tulajdonrészt sokan kevésnek tartják. A privatizáció viszont hosszú várakozás után is még csak a tanácsadó kiválasztásánál tart. Hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet, a Mol szerepét és amit eddig elértek?
– Az INA önálló vállalat, amelyben kisebbségi tulajdonosok vagyunk, természetesen a megfelelő védelmi mechanizmusokkal arra az esetre, ha újabb szereplő akarna belépni az irányításba. Ha más piaci szereplő 10 százaléknál nagyobb csomagot vehet a horvát kormánytól – ez csak egy szereplőre vonatkozik természetesen, nem a tőzsdei befektetők tömegére –, nekünk is lesz lehetőségünk hasonló arányban növelni a részesedésünket. Harmadik piacon mindig konkrétan vizsgáljuk, van-e hozzáadott értéke a közös fellépésnek, mint például Boszniában. Az együttműködés jó, az INA stratégiai projektjeiről eddig mindig konszenzus alapján döntöttek a tulajdonosok.
– Az akvizícióknál mennyire pártolja a Mol azt, hogy a megvásárolt irányító pakett mellett az adott vállalat tőzsdén maradjon?
– Vállalattól függ, hogy mennyi szinergiát jelent az integrált irányítás. A Slovnaftnál pénzben jól mérhető eredményt hozott a teljes integráció és a közös vezetés, a Tupras viszont, ha sikerült volna megszerezni, önálló maradt volna. Az INA hosszú távon is önálló vállalat, amely a stratégiai döntéseit egyezteti a Mollal. Úgy is felfogható, hogy a Mol jelenleg egy közös érdekeltséggel működő tanácsadó Horvátországban, és sokat fizetett azért, hogy tanácsadó lehessen...
– Mennyire komoly a Mol érdeklődése a szerbiai NIS olajvállalat iránt, gondolkoznak esetleg közös fellépésen például orosz olajcégekkel?
– A NIS esetében már megvan a belgrádi parlament döntése, kiírták a tanácsadói tendert, a tanácsadó javasol majd értékesítési stratégiát a szerb kormány számára. Jelenleg nincs olyan opciónk, ami az orosz olajcégekkel való együttműködésre vonatkozna. Ezt a lehetőséget akkor tudjuk vizsgálni, ha elolvastuk a pályázati kiírást. A NIS-nek van 350 benzinkútja, kitermelése kisebb, mint az INA-é és van gázüzletága is, de Szerbiában a gázhálózat sokkal kevésbé fejlett, mint Magyarországon. Két finomítója közül a pancsovai elvileg ugyan jelentős kapacitású, de fejlesztésre szorul, főleg a minőség terén, ezért még a kapacitások összeszámolása sem könnyű feladat.
Természetesen minket minden érdekel, ami a régió olajiparában történik. Személyes tapasztalatom a privatizációk és az egyszerű akvizíciók esetében is az, hogy mindegyiknek van egy történelmi pillanata, ahol ott kell lenni ahhoz, hogy egy regionális multi, mint a Mol, sikeres lehessen. Gondoljunk csak a Slovnaftra, amely szintén ott és akkor lehetett sikeres ügylet. Egy év múlva az emberek már a Benes-dekrétumról és a státustörvényről vitáztak, akkor egészen más esélyeink lettek volna a Slovnaft megvételére.
– A Mol kálváriája a gázüzletággal lassan, nagyon lassan, de úgy tűnik, lezárulni látszik. Sok az aggodalom az emelkedő gázárak miatt, hogy az üzlet elhúzódásával a Molnak újra veszteséget okoz majd az üzletág. Mi lesz, ha az E.On-ügylettel valami probléma támad?
– A tárolókat már feltöltöttük, a beszerzési árak pedig a harmadik negyedévtől kerülnek igazán magasra. Ugyanakkor a Gázellátó Rt. önálló vállalat. Ha a szabályozás nem biztosítja azt az árbevételt, hogy a Gázellátó át tudja venni a gázt, akkor a cég nem is tudja majd átvenni azt. A gázellátás jövedelmezősége nagyon alacsony, hiszen szabályozott árakról van szó, amit az árképlet tartalmaz. Ennek a cégnek a költsége gyakorlatilag átmenő költség, innentől a jövedelmezősége az energiahivatal és a Gázellátó Rt. párbeszédén múlik. Az E.On-nal kötött üzlet lezárása után pedig már csak 25 százalékunk lesz, ami azt jelenti, hogy a beleszólásunk jelentősen csökken majd, csak stratégiai kérdésben lesz vétójogunk. Ez így van jól, az E.On más léptékben gondolkodik. Mi nem tudunk szinergiát teremteni a gázzal, ő igen. Egy üzlet akkor jön létre, ha a vevő több értéket lát benne, mint az eladó, és ez ilyen üzlet volt. Az E.On nem a gázárak alapján vásárolt, és semmin nem változtat az, hogy most más a gáz ára, mint a szerződés megkötésekor.
– Így tulajdonképpen a Gázellátó esetleges csődje csupán egy Mol-leányvállalat csődjét jelentené, miközben a részvényesek nyugodtak lehetnek az egyéb tevékenységen elért profitot illetően. Mit szól ugyanakkor a magas benzinárak miatt az olajcégeket, ezen belül a Molt is érő támadásokhoz?
– Érthető a rekordnagyságú piaci kőolaj- és üzemanyagárak mellett kialakult hangulat. Magyarország azonban lényegesen kedvezőbb helyzetben van. Nálunk az üzemanyagok ára 2001 májusában volt rekordszinten, nemcsak az árát tekintve, hanem a vásárlóerőhöz képest is. A 2001. májusi 250 forint/liter mai értéken 306 forint/liter lenne. Hogy ez még sincs így, az annak köszönhető, hogy bár az üzemanyagok nemzetközi ára valóban rekordokat dönt, a forint jelentősen megerősödött a dollárhoz képest. Az inflációt jóval meghaladó bérnövekedés következtében ez oda vezetett, hogy egy átlagbért kereső magyar ma mintegy másfélszer annyi üzemanyagot tud a keresetéből vásárolni, mint 2001-ben.
– Júliusban volt öt éve, hogy átvette a Mol elnöki posztját. Korábban takarékszövetkezeti elnököket kellett meggyőznie, most nemritkán miniszterelnökök a partnerei. Hogyan változtatta ez meg az életét?
– A nagyságrendek változtak, remélem, a személyiségem nem. A Mol a magyar GDP tavalyi 3,8 százalékos növekedéséből egymaga 0,8 százalékot hozott, és gondolom, Szlovákiában sem kisebb a Slovnaft hozzájárulása. A Mol által Magyarországon beruházott 140 milliárd forint mintegy negyede a külföldi cégek összes hazai befektetéseinek. A megnövekedett méretek ellenére nem hagytam el a korábbi életemet, továbbra is inkább problémamegoldó és nem problémagyártó típus vagyok. Az pedig, hogy mindezt régiós léptékben tehetem, kifejezetten élvezem. Szeretném hinni, hogy értem a régió valós problémáit, hiszen nekem nem kell magyarázni például a Gotovina-ügyet Horvátországban, és lehet ugyan, hogy kicsit előreszaladtam, de már a török történelemmel, politikával való közelebbi ismerkedést is elkezdtem. Biztos vagyok benne, hogy akad még a térségben egy olyan ország, amellyel közelebbi kapcsolatba kerülhetek.
