Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A jó szemű részvényeseknek már a múlt keddi Édász-közgyűlésen (NAPI Gazdaság, 2002. december 11., 9. oldal) feltűnt, hogy a részvételi arány meghaladta a 90,6 százalékot, holott a fő részvényes E.ON Hungárián kívül csak egy egydarabos magánrészvényes, valamint az ugyancsak tízezer forint névértékű aranyrészvényt birtokló állam képviselője volt jelen. Mindez azért volt különös, mert az E.ON a nyári - 73,561 eurón tett - vételi ajánlat lezártakor bejelentette, hogy 89,14 százalékra nőtt a részesedése. Mivel az ajánlattevő nem jutott 90 százalék fölé, nem került sor sem kiszorítási eljárásra, sem arra, hogy a megmaradt részvényesek a magyar felvásárlási szabályok alapján az ajánlattételi áron vagy a cég részvényenként 12 200 forintos 2001. végi sajáttőke-értékén eladhassák papírjaikat a fő tulajdonosnak.
A rejtély pénteken oldódott meg, amikor az E.ON közzétette, hogy egy november 20-án kötött szerződés alapján az EdF Internationaltől 70 ezer Édász-részvény tulajdonjogát szerezte meg november 25-i hatállyal. A dologban az a különös, hogy a Magyar Tőkepiac május 16-i számában megjelent nyilvános ajánlattétel kifejezetten tartalmazza, hogy az EdF valamennyi, 1 millió 298 ezer 238 Édász-részvényét eladja az E.ON-nak a 73,561 eurós vételárért. Az ügyletet - mint ismeretes - a Gazdasági Versenyhivatal öthavi vizsgálódás után hagyta jóvá, így az E.ON november 14-ével vehette meg a részvényeket. A 70 ezer részvény alig egyhetes visszatartásával tudta kikerülni az E.ON a kiszorítást. A korábbi Édász-árfolyamokhoz képest meglehetősen nagyvonalú vételi ajánlat fényében furcsának tűnik a kiszorítósdi elkerülése érdekében tett manőver, de nem kizárt, hogy minderre azért volt szüksége az E.ON-nak, mert nem akarta kiszorítani a magyar államot.
Egy ilyen lépést a Magyar Energiahivatal alighanem barátságtalanak tekintett volna.Ha egy társaságban a fő tulajdonos nyilvános ajánlattétel után szerez 90 százalékot meghaladó részesedést, a törvény értelmében nem élhet a kiszorítás lehetőségével. Ugyanakkor a nyilvános ajánlatban szereplő állítás (az EdF mindent elad) hitelességének megkérdőjelezése nyilván felveti a felelősség kérdését. Az Édász piaca egyébként az ajánlat lezárta óta annyira illikvid - a heti forgalom alig éri el a száz-kétszáz darabot -, hogy szinte rejtély, hova tűnt a csaknem 9,4 százalékos (439 ezer darabos) közkézhányad. Az Édász tulajdonosi struktúrája egyébként már régebben is furcsa volt, az egyenlő nagyságú pakettel bíró német és francia szakmai befektető mellett a német Matura GmbH rendelkezett közel 20 százalékos csomaggal (NAPI Gazdaság, 1999. április 23., 13-14. oldal). E cégről már évekkel ezelőtt rebesgették, hogy a német áramszolgáltatóval jó viszonyban álló „bizalmi kéz”, így nőhetett fokozatosan az eredetileg paritásos alapon kormányzott cégben a német befektető befolyása.
Az Édász az ajánlat után is tőzsdén maradt, de nem kizárt, hogy - a Pick példáját követve - a fő tulajdonos nem sokára itt is felveti a kivonulás kérdését. Mivel az ajánlat után fél évvel már nem köti őt a 73,561 eurós saját vételára, elképzelhető, hogy a 2003-as rendes közgyűlés után újabb, ezúttal tőzsdei ajánlat születik a papírra. Ennek minimumára az akkori hathavi súlyozott átlagárfolyam lehet, de az is elképzelhető, hogy a fő tulajdonos - már csak az előzményekre is tekintettel - figyelni fog az EdF-üzlet árfolyamára is.
A. A. G.
