Az 1925 hektáron elterülő szekszárdi borvidék Magyarország egyik legősibb bortermelő területe, ahol a szőlőművelés hagyományai a római korig nyúlnak vissza. A borvidék a Szekszárdi-dombság legkeletebbre eső keskeny területét foglalja magában, amely Szekszárd, Őcsény és Decs szőlőit jelenti. A terület központi települése természetesen Szekszárd, amely a legnagyobb szőlőterülettel rendelkezik és nevet ad a borvidéknek.
A török hódoltság megszűntével a szőlőművelés egyenesen a lakosság fő jövedelemforrása lett. A fejlődés töretlen volt az 1770-es évek végéig. A szekszárdi borvidék Habsburg Birodalom-szerte közismert jó hírneve miatt sokan akartak szerezni itteni szőlőterületeket. A helyi és az új szőlészek szaktudásának ötvöződése emelte a borvidék szőlőkultúrájának színvonalát. A század közepén már általános a héjon erjesztés (ez adja a vörösbor színét) és a bor pincében való tárolása. Egyre több szőlőt karóznak. A trágyázás sem ismeretlen ekkor, bár a módját még nem igazán tudják. A napóleoni háborúk idejében a bor még keresettebb árucikké vált. A háborúk befejeztével a kereslet jelentősen csökkent, de a jó vörösbornak mindig maradt piaca, különösen német nyelvterületen híresült el a szekszárdi nedű. Egy 1828-as feljegyzés 37 fehér és 29 „fekete” szőlőfajtát említ, köztük hatféle kadarkát. Egy-két évtized múlva azonban már csak néhány uralkodó szőlőfajtát említenek. A XIX. sz. második felében pusztító filoxéravészben óriási károkat szenvedett a szekszárdi szőlőállomány is. Az utóbbi évtizedekig a későn érő, jó évjárataiban kiváló zamatú bort adó kadarka volt az uralkodó, újabban viszont a biztonságosabban termelhető kékfrankos, cabernet és merlot került túlsúlyba.
Ignácz Valéria