Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 2001. év folyamán az új tőkepiaci törvény elfogadása fontos lépés volt a magyar szabályozási környezet modernizációja szempontjából. Ennek alátámasztásául egy újabb fogalmat mutatunk be: a derivatív és más tőzsdén kívüli pénz- és tőkepiaci ügyletek tekintetében legfontosabb kérdések egyike a nettósítás fogalmának bevezetése, illetve alkalmazhatósága az adott jogrendszerben. A Master Agreementekről szólva már jeleztük, hogy egy adott szerződés hatálya alá tartozó ügyletek csőd- vagy felszámolási eljárás során történő egységes kezelését az teszi lehetővé, hogy az adott ügyletek a Master Agreement önállótlan részegységei csupán. Az az eljárás, amellyel az egységesen kezelt ügyletek kockázata csökkenthető, nem más, mint a nettósítás. A nettósítás azt jelenti, hogy a feleknek az egymással szemben különböző ügyletekből fennálló kötelezettségei nettó módon teljesítendők, azaz csak az a fél tartozik fizetni a Master Agreement alapján, akinek nagyobb a fennálló kötelezettsége, és neki is csak a két kötelezettség közötti különbözetet, a nettó összeget kell kiegyenlítenie. Ezáltal a felek egymással szembeni kockázata csupán a nettó követelésre korlátozódik. Megfordítva: nettósítás hiányában a kockázatcsökkentés céljait szolgáló ügyletek esetenként nagyobb rizikót rejtenének magukban, mint az a kockázat, amelynek elkerülése vagy csökkentése eredetileg a felek szándéka volt.
A nettósítás szerepét és fontosságát a bázeli székhelyű BIS (Bank of International Sett-lements) is korán felismerte, és ajánlásokat fogalmazott meg arra, hogy a nemzeti szabályok megalkotása során a jogalkotó mely esetben tekintse a nettósításon alapuló megállapodásokat a kockázatcsökkentés szempontjából elfogadhatónak. A BIS ajánlásai alapján sorra születtek meg a nemzeti jogszabályok, illetve az Európai Unió direktívái is.
A magyar jogrendszerben a nettósítás mint fogalom először a 244/2000. (XII. 24.) kormányrendeletben jelent meg. Ez a rendelet a hitelintézetek és befektetési szolgáltatók (brókercégek) kereskedési jellegű tevékenységével kapcsolatos szabályokat tartalmazza, így a származtatott és egyéb tőzsdén kívüli ügyletekről is szól. Önmagában azonban a nettósítás fogalmának a megjelenése nem volt elegendő ahhoz, hogy a jogszabályi hátteret minden tekintetben rendezettnek tekinthessük. Szükség volt még a nettósításnak a magyar jogrendszerbe történő szerves beillesztésére is, amelyen a nettósításnak a már meglévő és hasonló intézményekkel való kapcsolata rendezését, illetve alkalmazási körülményeinek megteremtését kell érteni.
A nettósítás mint intézmény igazából, ha az alapviszonyokat nézzük, első pillantásra nem különbözik a közismert beszámítástól. A beszámítás szabályait a polgári törvénykönyv és a felszámolási eljárásról szóló jogszabályok is tartalmazzák. Ezek közül számunkra igazán a felszámolással összefüggő kérdések a jelentősek, tekintettel arra, hogy a kockázatcsökkentő eszközök alapvető céljukat csak akkor tölthetik be, ha a szabályozás ilyen speciális körülmények között is biztosítja alkalmazhatóságuk legfontosabb feltételeit, hiszen az egyik legfontosabb kezelendő kockázat éppen a szerződő partner fizetésképtelenségének veszélye.
A felszámolásról szóló rendelkezések egészen a közelmúltig csak a beszámítást ismerték, és ennek a szabályai nem egyeztek meg minden tekintetben a nettósítással szemben támasztott elvárásoknak. A 2001. évi új tőkepiaci törvény végre módosította a felszámolási eljárás szabályait, és ezáltal vált lehetővé, hogy a nettósításon alapuló megállapodások a felszámolás során is érvényesüljenek, így csak a szóban forgó ügyletekből származó nettó követelés tartozik a felszámolás körébe. Belátható, hogy ez lényeges eltérés ahhoz képest, mint amikor a valakivel szemben fennálló teljes követelésállomány a felszámolási vagyonba tartozott, ugyanakkor ennek a személynek a beszámítható ellenkövetelés-állománya csak az összes többi hitelező követelésével azonos eséllyel számíthatott megtérülésre.
Láthatjuk, napjainkra már a legfontosabb kérdéseket a magyar jogszabályok is kezelik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szabályaink minden tekintetben és teljes kétséget kizáróan megfelelnek a piaci elvárásoknak. A nyitva maradt kérdések azonban már nem olyan jelentőségűek, amelyek fundamentálisan tennék lehetetlenné azt, hogy a kockázatcsökkentő eszközök piaca Magyarországon is megfelelően fejlődjön. Ezeknek az eszközöknek a szélesebb körű elterjedéséhez valójában szükséges az is, hogy a pénzügyi szféra professzionális szolgáltatói intézményein kívül más piaci szereplők is rendelkezzenek információkkal az ügyletek dokumentálásának körülményeiről, illetve a Master Agreementek felépítéséről és alkalmazásának feltételeiről. Ez a téma azonban már túlmutat ennek a cikknek a keretein, így egy más alkalommal mutatjuk be azt a közelmúltban megalkotott Master Agreementet, amely kiindulópontként szolgálhat a témával ismerkedni kívánók számára.
Király S. Gábor ügyvéd
