Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A fogyasztói társadalom alapköveit a hatvanas évek elején Európában és az Egyesült Államokban egyaránt a nagy alapterületű bevásárlóközpontok, a szuper- és hipermarketek tették le. Az eltelt 35-40 év alatt a kereskedelem jelentősen eltávolodott a klasszikus termelő-vevő kapcsolattól, a köztes nagykereskedői rendszer gyakorlatilag eltűnt a láncból. Egyes jövőkutatók ma már azt sem tartják kizártnak, hogy az internet segítségével hamarosan a kiskereskedő is a feledés homályába vész. A gyártók és a kereskedők kapcsolatát látva azonban egyelőre ez a veszély nem fenyegeti egyik szakmát sem. A kiskereskedelmi hálózatok szemmel láthatóan jól sáfárkodnak értékeikkel, nevezetesen: a vevők e boltokat látogatják - a kis alapterületű kényelmi bolttól kezdve a hipermarketig - , jelentős publicitást teremtve. A modern kereskedelemben mindezért a gyártóknak fizetniük kell. Nincs kivétel, akár kicsi, akár multinacionális vállalkozás a gyártó, a százalékokat az asztalra kell tennie. Mindez annak a feltétele, hogy terméke a boltba kerüljön.
A terület meglehetősen kényes, senki sem beszél róla szívesen, különösen névvel nem vállalja a véleményét. Egyes gyártók szerint az üzlethálózatokat fenntartó kereskedők előre elkészített árlistákat használva ösztönzik a beszállítókat, miért mennyit fizessenek. Ez a díjszabás azonban egyedi és bizalmas, ezért pontos felvilágosítást senki sem ad. Természetesen a százalékok rugalmasak, az áru mennyiségétől és a kereskedő, illetve a gyártó kapcsolatától függnek. Az ilyen jutalékot a gyártó azért adja, hogy jelen lehessen a nagy forgalmú láncnál, ennek érdekében a gyártó gyakran 10-15 százalék kedvezményt kínál a termék általa kalkulált árából. A laikus számára azonban érthetetlen, hogy például miért kér a kereskedő úgynevezett listán tartási díjat. Ez a meghatározott időközönként fizetendő díj annak az ára, hogy a polcra kerüljön a termék. A gyártónak fizetnie kell azért is, hogy a hálózat reklámújságjába kerüljön a terméke. (Itt adódik a kérdés, hogy mi generál nagyobb forgalmat az üzletnek: a reklámújság önmagában, vagy a kedvező áron kínált egyes termékek?) Gyakran a marketinglapok postaköltségét is a gyártókkal fizettetik meg a kereskedők.
Nem csoda tehát, hogy a gyűjtőnéven polcpénzeknek nevezett díjakat vissza szeretnék szorítani a gyártók, egyelőre kevés sikerrel. Magyarországon már munkatervezet is készült - angol mintára -, hogy miként lehetne szabályozni ezeket a technikákat, illetve hogyan lehetne megszüntetni a beszerzési ár alatti értékesítést, amely a gyártók szerint rontja renoméjukat a vevőkkel és az üzleti partnerekkel szemben.
Ezzel együtt azonban a gyártók nem tartják valószínűnek, hogy Magyarországon 2002-ben bármi is történjék a szabályozás érdekében. Egyelőre csak az angol példára hivatkozhatnak, ahol az ottani versenyhivatal a kiskereskedelem szereplőivel egyeztetve hozott létre etikai kódexet (NAPI Gazdaság, 2002. június 6., 1. oldal). Az angol minta nem szabja meg pontosan a beszerzés alatti árak alkalmazhatóságát, illetve nem szünteti meg a polcpénzeket, ám minden kifogásolt pontban arra kényszeríti a szereplőket, hogy átlátható szerződéseket kössenek. Megszabja, hogy a kereskedők csak azért kérhessenek pénzt, amiről előzőleg szerződést kötöttek. A kapcsolatok dokumentálásával pedig elkerülhetővé válik a felek közötti vita, illetve a gyártókat nem lehet olyan polcpénzekkel zsarolni, amelyekről nem állapodtak meg.
A Reuters a napokban tudósított arról, hogy Lengyelországban készülőben van egy az angolhoz hasonló szabályozás, amelyben megtiltják a beszerzési ár alatti értékesítést is. Hasonló a helyzet Szlovákiában, ahol már ugyancsak a parlament előtt fekszik a javaslat. Mindkét országban a hipermarketek gyors térhódítása generálta az új javaslatok elkészítését.
Hőnyi Gyula
