Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Olaszországba visszamenni jó. Persze, az is nagyszerű, amikor először érkezik meg valaki – lehetőleg a tenger felől – Velencébe vagy először megy végig a Forum Romanumon, azt se lehet elfelejteni, amikor első ízben szembesül az ember a palermói közlekedéssel – de azért az igazi az újrafelfedezés, amikor már az utazó elhagyja a turisták főcsapásait. Nem is kell ehhez feltétlenül az eldugottabb vidékekre menni: Velencében is lehet zavartalanul bolyongani, ha valaki nem a nagy nevezetességek kitáblázott útvonalát követi és főleg ha nem legvadabb főszezonok idején megy oda. A világ legfelkapottabb régiói közé tartozó Toscanában is el lehet veszni, ha valaki letér a Pisa–Firenze–Siena útvonalról és jól bírja a keskeny utakon való vég nélküli kanyargást. Aki legalább másodszor jár Rómában, az rájöhet, hogy nem csak a turistákhoz szabottan méregdrága Campo de’ Fiorin van izgalmas piac, és olykor jobb mulatság egy kis téren üldögélve bámulni a helybeliek örök színházát, mint elgyötört csoportok között tipródni a sixtusi kápolnában. Senkinek nem szabad persze kihagyni a kötelezőket – bár ajánlatos nem sorban letudni azokat, hanem inkább kevesebbet megnézni, de azt alaposan –, legfőképp azonban azt ne gondolja senki, hogy valaha is azt mondhatja: jól ismerem Olaszországot.
Ez már csak azért is lehetetlen, mert Itáliánál széttagoltabb ország kevés van, hiába írják a tankönyvek, hogy vagy másfél száz éve „megteremtették az olasz egységet”. Politikailag ez úgy-ahogy sikerülhetett – bár az Észak-Dél ellentétet nem sikerült kiküszöbölni – , gazdasági-társadalmi értelemben rengeteget segített a tömegfogyasztás és a tömegkommunikáció, a foci is sok tekintetben összetartja az országot (igaz, legalább annyira meg is osztja), de a felszín alatt hatalmasak a különbségek. Nem is lehet másképp: aki kicsit ismeri a történelmet, az nem csodálkozik azon, hogy Torino stílusában közelebb áll egy francia városhoz, mint mondjuk Nápolyhoz, Triesztben jobban otthon érzi magát egy osztrák, mint egy bolognai, egy szicíliai faluban pedig esetleg nem értik azt, aki az irodalmi olasz nyelven próbálkozik megértetni magát. Aki azonban egyszer már szerzett némi szükségszerűen felületes benyomást az országról, az inkább élvezi ezeket a különbségeket – különösen, ha a nyelvet is érti egy kicsit –, és egy idő után inkább ezeket keresi tudatosan is. Bolzanóban – azaz Bozenben – a tiroli szabadsághős Andreas Hofer emlékeit, Ravennában a fantasztikus mozaikokat a bizánci uralom idejéből, Bariban az orosz ortodoxok zarándokhelyének is számító San Nicola, vagyis Szent Miklós bazilikát (ez az a Szent Miklós, akit mi Mikulásként tisztelünk), vagy tőle nem messze Castel del Montét, a tudós német-római császár, II. Frigyes titokzatos várát.
A Barit környező tartomány, Puglia – nagyjából a csizma sarka meg attól egy kicsit fölfelé az Adria mentén – egyébként is megérdemel egy vagy több felfedező utat. Az már az igazi Dél, vörös földdel, végtelen olajfaligetekkel, ember magasságú agáve- és kaktuszsövényekkel, áttetsző, sziklaöblöket homokpartokkal váltogató tengerrel. Az augusztusi nyaralószezont leszámítva jóval kevesebb a turista, mint másutt, miközben a régió tele van elképesztő román templomokkal, várakkal, fehéren ragyogó kisvárosokkal vagy éppen az egykor a földművesek menedékeként szolgáló, mesebeli kőkunyhókkal, a trullókkal. A nyolcszáz kilométernyi tengerparttal bíró tartományban járva végigkövethetjük a római, a gót, a lombard, a bizánci, a normann, a török vagy éppen velencei uralom emlékeit – ezek másutt is megvannak Olaszországban, de így együtt talán egyetlen más vidéken sem. Amikor pedig az utazó megérkezik az útnak a szó szoros értelemben vett végére, a félsziget legdélibb csücskéhez, Santa Maria di Leuca világítótornyához, akkor elnézheti maga előtt a végtelennek tűnő tengert – majd visszafordul, hogy ismét Északnak indulva újrakezdje Itália felfedezését.
