Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ha az LGT-ről van szó, igazán nem lehet elfogulatlansággal vádolni. Kisgyerekként a Mindenki másképp csinálja bakelitjére tanultam meg tönkretenni a lemezjátszó gyémánt szedőtűjét, tinédzserként pedig a Nyugatiban árultam bálás zsákokból a Miénkittatér feliratos pólókat. Ezért is fájó leírni, hogy a Loksi legújabb, most már legalább nevében nem búcsú-koncertje a Sziget Fesztivál nulladik napján sokkal inkább volt társasági esemény, mint felemelő zenei élmény.
A botrányosan megszervezett jegyvásárlással eltöltött több mint egy óra után kicsit idegesen zuhantam be Presser egy szál zongorás intrójára (Fiú – Csak az jöjjön), de sajnos nem csak én, a szép sorjában a színpadra felszivárgó masiniszták sem voltak kellően bemelegedve. A hatkezesben elvidámkodott Boogie a zongorán sajnos meghatározta a következő órák hangulatát: Somlóék ugyanis nagyobb hangsúlyt helyeztek a (zene)bohóckodásra, mint a tényleges zenélésre. Ebben a becenevéhez méltó módon megfelelően indiános kiállású Karácsony James járt legelöl, aki céltalan gitárvinnyogtatásával szemrebbenés nélkül gyilkolta le saját örökbecsű szólóit például az Engedj el-ben. De a legkiakasztóbb élményben a Kék asszony részesített minket: Presser már előre elnézést kért, hogy nem fogja tudni rendesen elénekelni, de a lagymatag előadásmód és Karácsony alibi-szólója (szegény Barta Tamás forgott a sírjában) végképp tönkrevágta ezt a hangulatos darabot.
Az 1992-es pályaudvari koncertnek már a helyszíne is remek hangulatot teremtett, az Eiffel-csarnokkal az előző, nem kifejezetten emlékezetes óbudai összeálláson sem tudott vetekedni a szigeti mező, de most valahogyan a barátkozós konferanszok is elmaradtak a meglepően passzív zenekartól. A hibalistát a végtelenségig lehetne sorolni, a kihangosítatlan szaxofonoktól, a stílusosan a Ha a csend beszélni tudna alatt a nézők fölött dübörgő helikoptertől egészen odáig, hogy Somló megtanulhatta volna (újra) a szövegeket. Nem sikerültek túl jól az ifjabb LGT-„kompozíciók” vendégszereplései sem, az összegyakorlatlan Szentimentális rakendroll például teljes káoszba fulladt.
De azért a lenyugvó nappal a kis lánggyújtogatásokból néha nagy-nagy lángok is kerekedtek. Az első ilyen emlékezetes momentumot a dinamikai csoda És jött a doktor jelentette. A végre rendesen együtt szóló zenekar az ütemesen felgyulladó fényekkel már-már legszebb napjait idézte, és a lendület kitartott a Kotta nélkül-re és a közönség teljes érdektelenségébe fulladó progresszív rock A szívbajt hozod rám-ra is. Presser ebben nagyon élt, és épp az ilyen váratlan húzásokkal lehetett volna igazán emlékezetes az este. Ez a formula már egyszer bejött a Nyugatiban a bedurvított, zseniális Karácsony-szólóval megspékelt Ülök a járdán esetében. Most azonban csak módjával alkalmazták, pedig a monumentális életműben számos titkos gyöngyszem rejtezik még. A késői dekadens, cenzor-nyomorította korszakból előkapták még az Éjszakai vonatozást is, és egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy mekkora megdöbbenést váltana ki a kiberpunk Ellenfél nélkül. Ehelyett azonban visszatértünk a biztonsági játékhoz, többek között egy gyönyörű vokálokkal megtámogatott Álomarcú lány képében.
A kicsit elnyújtott Miénk ez a cirkusz – Mindenki ráadás után a népünnepélyre vett Neked írom a dallal és a Rádióval bő három óra elteltével véget ért ez a rendkívül furcsa monstre koncert. És miután a szél lassan elfújta az utolsó dalt is, elmerenghettünk, hogy van-e még értelme beindítani ezt a sokat szolgált, öreg lokomotívot. Ha négy hiperszimpatikus és nagyon tehetséges zenészlegendát akartunk így együtt, egy ekkora produkcióban talán utoljára élőben látni, akkor nem lehet okunk a panaszra. De ha az LGT-re, mint a magyar könnyűzene egyik, ha nem a csúcsteljesítményére vagyunk kíváncsiak, akkor jobb, ha gyorsan elfelejtjük, amit hallottunk, és sietve felrakjuk az 1992-es, igazi Búcsúkoncertet.
