Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Linkin Park: Minutes to Midnight
Azt szokták mondani, hogy a rockzene üstökösként felívelő sztárjainál a harmadik lemez mutatja meg, hogy hosszabb távon is életképes-e a zenekar. Az első lemezre általában sokáig érlelődnek a dalok, a másodiknál az első lemez sikerén felbuzdulva lehet kísérletezni a nagyobb költségvetéssel, a jobb stúdiókban a sounddal. És általánosságban is ebben az időszakban élvezhetik ki először a gazdagság és elismertség minden pillanatát. A harmadik cd készítése idejére azonban már megjelennek a showbiznisz negatív oldalai is: a népszerűség áldása átokká válik, és a zenekartagok egói is kezdik lefeszíteni a tetőt.
A fenti séma ugyanakkor csak részben érvényes a Linkin Park új lemezére. A Minutes to Midnight egy felnőtté vált, elmélyültebb zenekart mutat, mint a nu-metál koronázatlan királyainak direktebb első két sorlemeze. Mindez nem zavarta meg a tinédzserkorú rajongóbázist, amely a megjelenés hetében megrohamozta a boltokat és a Billboard nagylemezlista élére repítette a kaliforniai szextett legújabb produktumát.
Az albumnyitó, húzós Given Up még semmit sem mutat meg a fordulatból, de mindjárt a második Leave out all the Rest himnikus hangvétele megmutatja, hogy a harmincas éveikbe lépő tagok már többet gondolkoznak az ifjúkori lázadásnál. Szeretnének nyomot hagyni maguk mögött, megbocsátást kérnek hibáikért, de amit magukkal szemben elvégeztek, másoktól is elvárják. Ez az önmarcangolás később több számban is visszatér (például a What I’ve Done-ban), de legteljesebb kifejezését a teljesen kiábrándult, halk szavú záró hármasban nyeri el. Ezek közül is a legjobb darab a középső In Pieces. Ebben egy megromlott kapcsolat visszafojtott vádjait és sérelmeit egy tökéletesen a helyére illesztett minimalista gitárszóló erősíti sokszorosára. Nagyot tévedett tehát, aki a kétségtelenül felszínesebb előző lemezek alapján arra számított, hogy a múló évekkel járó érzelmi érettség nem jelenik majd meg a divatbandaként elkönyvelt Linkin Park zenéjében.
Hasonlóan nagy tévedés lett volna azt gondolni, hogy a fiúk nem érdeklődnek a világ dolgai iránt. A lemez másik meghatározó üzenete ugyanis a felháborodás, a düh. Nem újdonság, hiszen a vietnami háború idején is valami hasonló történt: az elmúlt évek amerikai politikája radikális reakciókat váltott ki még az eredendően apolitikus művészekből is. A korábban elsősorban jóképű cowboyokról éneklő Dixie Chicks tagjainak Bush-ellenes megnyilvánulásai után nem lehetett meglepő, hogy a Linkin Parkot sem hagyja hidegen a téma. Az viszont annál inkább, hogy ezt olyan színvonalon teszik, mint a Hands Held High-ban. Több is ez a dal, mint háborúellenes kinyilatkoztatás, nem csak érzi, érti is, hogy mi történik: „mikor a gazdagok háborúznak, a szegények halnak meg”. A háborús téma a No More Sorrow-ban is folytatódik – ha lehet még elkeseredettebben –, amihez egy militáns dobtéma szolgáltat olyan alapot, hogy nem tudjuk kivonni magunkat a mondanivaló hatása alól: „tolvajok és képmutatók, fizetni fogtok azért, amit műveltetek”. A düh és az elkeseredés mögött azonban minden esetben ott van a remény, hogy megváltozhat minden: hogy képesek lehetünk jobbá, jóvá válni.
A Linkin Park tagjai művészi szempontból felnőtté váltak ezzel a lemezzel. Eljött a személyes felelősségvállalás ideje, és nem tértek ki a kihívás elől, sőt magabiztosan építették újra magukat. Persze megvoltak hozzá a megfelelő alapok, ha csak azt vesszük, hogy a Rolling Stones például a kettes lemez a Breaking the Habitjét „merész, gyönyörű művészetként” méltatta. Ha rendkívül kiegyensúlyozott is az új lemez, annyi bírálat a teljes képhez hozzátartozik, hogy nincsenek rajta a Habithez hasonló überslágerek.
Rush: Snakes and Arrows
Nem érheti hasonló bírálat a Rush új lemezét – ahogy azt megszokhattuk, most is megkapjuk a magunkét két-három mestermű képében. A már több mint harminc éve változatlan felállásban üzemelő kanadai power trio évek óta a legjobb formájában van, pedig egy ideje már minden lemeznél félő, hogy az lesz az utolsó. A legújabb Snakes and Arrows után talán már ezzel a gondolattal is képes lennék kibékülni. Egy olyan lemez született ugyanis, amely egyesíti magában a hetvenes évek gitár központú komplexitását, a nyolcvanas évek újhullámos megoldásait és a kilencvenes évek vissza a valósághoz megközelítését. Keveredik tehát három évtized hangulata – a lemez mégsem válik Sláger rádióvá. A dalokat ugyanis összefogja az előtérbe került akusztikus gitároknak köszönhető, szinte áttetsző, mégis árnyalt hangzás. A lendületes kezdés után (Far Cry) mindjárt egy súlyos, összetett darab érkezik, egyike az emlegetett kiemelkedő pillanatoknak. Az Armor and Sword az együttes trademark körbeforgós, tört ütemű verzéjeinek egyikére épül, amiből egy szigorúbb második szakasz jön, hogy végül minden zökkenő nélkül folyjunk át a túlvilági refrénbe.
A dobos Neil Peart nemcsak az egyik legjobb a szakmájában, hanem az egyik legnagyobb élő rockszövegíró is. Az album dalai kontinenseket átszelő motoros túrái alatt születtek, és elsősorban a hittel, vallással kapcsolatos kérdéseket boncolgatják. Az egyéni út megtalálásának hangsúlyozása, a mások által diktált igazságok megkérdőjelezése nem újdonság a közismert libertariánus Pearttől, mégis élvezet hallgatni kifinomult angolsággal írt sorait minden inkarnációjukban. Így van ez a Faithless („megvan a saját erkölcsi iránytűm, ami segít eligazodni”, „nem hiszek a hitben”) és a megismételhetetlen Bravest Face esetében is („ezen a világon nincs varázslatos hely”). Ez utóbbi kapcsán talán megérthető, hogy miért nincsenek követői a Rushnak, mint más, pontos receptre gyártott zenekaroknak. Ezek a dalok ugyanis olyanok, mint a csiszolt gyémántok: akárhányszor veszszük elő őket, mindig más arcukat mutatják. Titkuk nem fedhető fel az összetevők meghatározásával. A szerkezetük mélyén van, a nem megragadható tartományban – nem tudjuk miért és hogyan, csak érezzük, hogy valami nagyon fontosat jelentenek, hogy tökéletesek. Egy emberöltő tapasztalatai vannak ezek mögött a sorok mögött, bűnbánások és megbocsátások. Olyan alapvető emberi érzelmek, amelyek nem válhatnak egyetlen vallás hitbizományává. Nincs felsőbb lény, amely védelmezne minket, mégis bíznunk kell benne, hogy lehet jobb a világ. Bíznunk kell, még akkor is, ha nincs erőnk, és bátor arcot is kell vágnunk hozzá. A remény (Hope) ugyanis minden gonoszság és erőszak dacára él. Még ha szavakkal nem is lehet mindig kifejezni.
