Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Mostanában vetítettek a Filmmúzeumon egy Kispál és a Borzról szóló életmű-áttekintő dokumentumfilmet, amelyben a frontember Lovasi kicsit kiábrándultan beszélt arról, hogy már évek óta napirenden van, hogy nem folytatják. Keresik magukban és egymásban is a választ a kérdésre: „Van-e álom még, van-e elképzelés?” De valahogyan mindig átlendülnek a holtponton, és amúgy is: Lovasi megígérte, hogy a fájront előtt még csinálnak egy atomjó lemezt. A tatai közgázos táborban már visszatérő vendégnek számító Kispált így azért is érdemes volt figyelni, hogy mennyire van spiritusz az új szerzeményekben. Ezek közül az elsőként előkapott Van-e nálatok alkoholra nem is lehetett ilyen szempontból panasz. Csak egy picit szenvelgős, de amúgy okos és pörgős. Biztató volt az I love gemenc is, ami mutatja, hogy azért még messze van a teljes kiégés (ezzel egyébként még a gyengébb utolsó lemezt sem lehetett meggyanúsítani – lásd még Csiga: „itt akkora boldogság van, hogy ide már csak műanyag állatok járnak”). A vérfrissítés részeként új a dobos, Bóra Áron, aki korrekten hozott mindent. Nagyon nem villogott, de miért is tette volna. Szimpatikus srác amúgy (a zenekari honlapról: kedvenc tárgya a sör, kedvenc étele a hús). Különösen az olyan gyorsabb számokban tudott érvényesülni, mint a teljesen ereszd el a hajamra vett 0 óra 2 perc vagy az Akropoliszról, bugyiról szóló nótában. Amúgy kiegyensúlyozott volt a műsor, lassú-gyors, régi-új, és legfőképpen: jó.
Jó azért tudni, hogy ők is tudják a legjobb számaikról, hogy azok a legjobbak. A progresszív poszt-punk űrrock Ül lemez zseniális dalait (Dal teázáshoz, Dal elalváshoz, Tegyetek el befőttet!) nyilván nem erőltetik koncerten, de ezektől eltekintve volt minden, ami szem szájnak ingere. Vegyük mindjárt a Nem fájt. A Jancsó-filmes betétdal alig néhány perc, mégis gyilkos koncentrátumát adja a tinédzser és egyben a felnőtt élet értelmetlenségének. Vagy a Hang és fény/Jutka kombináció, ami századszorra is kiakasztó és überelhetetlen: megközelíti azt, amit popzenével el lehet érni. És így tovább, mintha olvasnának a fejekben: A honi csillagászat fejlődése, Zsákmányállat, Húsrágó. Egy ideig csak figyeltünk és örültünk. De aztán a visszafogott szemlélődés korszaka is véget ért a Jönni fog egy lovassal. Furcsa lehet ezt játszani, furcsa lehet 2007-ben arra gondolni, hogy már 15 éve olyan magasra tették a lécet, amit szinte lehetetlen is lett volna átugrani. A beat-blokkban a tánctéren is felpörögtek az események, másképpen nem is történhetett a Jelvény nélkül, Kicsi csillag, Szőkített nő hármasra.
Aztán egyszer csak beütött az Előre, Illéri, és hatosba kapcsolt az időgép. Első élményem a Kispállal kapcsolatban egy kilencvenes évek eleji Tabán-koncert lehetett, és arról is ez a vontatott, furcsa szám. Furcsa volt akkor, furcsa maradt most is, és valószínűleg már örökre az marad. De mire ezt a magvas gondolatot végiggondolhattam, már eszembe jutott, hogy mégsem ez volt az első kapcsolatfelvétel a zenekarral. A királyi tévében egy szemüveges srác egy feketéllő „lyukban” énekelte, vélhetően néhány tucat embernek, hogy „Reggel lett, a rádióban esik”. Kilencvenegynéhány lehetett, nonkonformizmus, befordulás. Ez volt a Tejjel kifli, egy ifjúsági korosztályos rocker versenyző számára érthetetlen zene és még érthetetlenebb szöveg. De már akkor is lehetett érezni, hogy ez az a hullámhossz, amelyen telefonálhatok a magányomba. És most is állt Lovasi és Kispál a színpadon, és játszották, jó ha száz embernek, ugyanúgy mint régen, nővel, tó mellett. Körbe értek a dolgok, akár be is fejezhetnénk. Ők is, én is. De mi mást csinálhatnánk helyette?
