Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Talán nem vagyok egyedül, ha bevallom, hogy gyermekkorom hideg téli vasárnap reggelein semmi más nem érdekelt, mint az, hogy mit ad a Sky Channel és a Super Channel. A nyugati kultúra eme két előőrse a posztkommunista Magyarországon ugyanis végre nem csak a felnőttek számára nyitotta tágra a világot (nekik ott volt a totál értelmetlen Tutti Frutti, amiben még rendesen le sem vetkőztek a játékosok). Hétvégenként terjedelmes rajzfilmblokk biztosította a szülők számára a gondtalan pihenést. Az igazi favorit a Sky Channel volt, elsősorban a G.I. Joe-k miatt, de az Én kicsi pónim már nem volt annyira az én ízlésvilágom. Nem úgy a Super Channelen a Transformers.
Ma már reggel nem nézek tévét, csak este mozit, de a végeredmény ugyanaz: Ferrarik alakulnak át viharos gyorsasággal vadászrepülőkké, és Porschék viszont, miközben a jó és a gonosz harcának eredményeképpen a földdel válik egyenlővé a világváros üzleti negyede. Az alapsztori nem kifejezetten ötletes, és Optimus fővezér, valamint kis csapatának földi kalandjai nyugodtan tekinthetők egy századik Superman-parafrázisnak. De a jó négykerekűek küzdelmét a gonosz Megatron ellen sikerült a matchboxon és legón szocializálódott fiúgyerekek fantáziájához igazítani, ami garantálttá tette ha nem is feltétlenül a művészi, de az üzleti sikert.
Eltelt aztán tizenöt év, és most bemutatták a Transformers mozifilmet – és nem lehetett nem megnézni. A pozitív várakozást erősítette, hogy komoly stáb állt a legújabb játékfilmes verzió mögött: az akciómester Michael Bay rendezte, és Steven Spielberg is felsorakozott. A film első kétharmada aztán szerencsére még felül is múlja ezeket a várakozásokat. A Kicsi kocsi és egy tinivígjáték keresztezésének modorában feszültségmentesen peregnek a percek, és ami egy ilyen látszólag gagyisztikus filmtől igazán meglepő, szinte nincs benne rossz párbeszéd. A fiúkat leszúrni vágyó szülők elől bujkáló Autobotok pedig még kifejezetten komikus „alakításokra” is képesek.
Sajnos másfél óra után véget ér a verbális „művészkedés”, és a fegyverek veszik át a főszerepet. Ez önmagában még nem is lenne baj, hiszen a küzdelem egy igazi Transformer életének része. Annál nagyobb probléma, hogy néha alig lehet követni a történéseket – sem vizuálisan, sem intellektuálisan. Ha valaki nem ásta bele magát a háttértörténetbe, nagy kihívást jelent számára a Kocka és az organikus robotok mellkasa közötti összefüggést kiokumlálni. A föld alatti bunkerrel és a morzejelzésekkel ez a második nagyobb rész amúgy is inkább egy gyenge Függetlenség napja-kópia, semmint önmagában értékelhető produktum.
Talán úgy érezték a filmkészítők, hogy ha legalább nem félórás a záró csatajelenet, akkor a meglepetésre kevésbé pelyhedző állú szakközepesekből, semmint húszas-harmincas vállalati ügyintézőkből álló közönség majd tömött sorokban követeli vissza a jegy árát. Pedig dehogy, hiszen a fölösleges golyózáporok nélkül is mindent megkapunk, amire szükségünk lehet ezen a nyugodt vasárnap estén: dögös tinik szexi akcentussal, menő járgányok, húzós zenék – köztük egy új Smashing Pumpkins-szám –, valamint John Voigt és John Turturro jutalomjátéka. Az újbalosok teljes joggal mondhatják erre, hogy ez az egész Transformers-mítosz nem más, mint a militarista amerikai kultúra újratermelése. Ezt kár is lenne tagadni. De attól még jó szórakozás...
