Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Elhull a virág, eliramlik az élet. A kilencvenes évek egyik legtehetségesebb zongorista-énekesnő-zeneszerzőjében, Tori Amosban még mindig van valami (You still got that somethin’), de ez a valami már rég nem az igazi. Csalódnunk kellett akkor is, ha abban reménykedtünk, hogy a lemezen megfáradt, de élőben még mindig energikus hajdani félistenek mintájára felemelő élményben lesz részünk vasárnap este a Sportarénában.
Nem mintha nem lett volna elég rakendroll, egy déli lánnyal nem lehet lacafacázni (Messing with a Southern Girl). De a rakendroll, a blues és a southern rock nem igazán Tori hazai pályája. Bár egy You Can Bring Your Dog nagyon is tud sütni egy aréna-koncerten, attól még zsánerdarab marad, szerepjátszás. És éppen ez az, amiből nagyon sokat kaptunk ezen az estén. Ahogy az a legutóbbi lemezek esetében is megfigyelhető volt, eluralkodott Torin a színészösztön. Az új kontextusok rá mindig is jellemző keresése talán a feldolgozásos Strange Little Girls lemezen öltött ipari méreteket, és az új konceptlemez öt női karakterének megszemélyesítésével érte el csúcspontját. A mások bőrébe bújás azonban ezen a koncerten túlnőtt a művészi koncepción: Tori egy a közönségével közvetlen kapcsolatot tartó, érzéssel és érzésből játszó, introvertált művészből egy kőkemény és hideg profizmussal dolgozó glam rock-sztárrá vált. Mindezt tetézte a saját dalait darabokra szabdaló, lassító-gyorsító és eltorzító önreflexió. Ahogy arra a Big Wheelben meglehetős öniróniával maga is felhívja a figyelmet, belépett az érzelgősségtől mentes, gyakorlatorientált MILF-ek (kor)csoportjába.
Nem mintha nem alakulhatott volna teljesen másképp az egész. Ha lehet hinni a jegyszedőknek, a lehetőségekhez képest barátságosan berendezett arénában nagyjából 2400-an várták a furcsa kis nőt. A hangulatos függönyök között jól szólt a normál rockzenekari felállás, a körítéssel tehát nem volt baj. Nem úgy a dallistával, amiben viszonylag nagy a rotálódás a turné állomásai között, és mi sajnos szinte minden esetben a rövidebbet húztuk. A kicsit Personal Jesus hangulatú Body & Soul helyett jobb lett volna a remek híddal ellátott American Pie-utánérzés Almost Rosey-t előkapni. A turné római nyitóállomásán állítólag volt Liquid Diamond, ehelyett most semmit sem kapunk Tori legkiegyensúlyozottabb lemezéről, a Choirgirlről. Nem mintha a helyette bekerült Amber Wavesszel bármi baj lenne, csak így tényleg alig maradt a programban a fajsúlyosabb darabok közül. Sehol egy hidegkirázós Not the Red Baron, vagy ha már mindenáron a szórakoztatóipari megközelítésnél maradunk, akkor az érdes Big Wheel helyett inkább az olyan polírozott hangzású gyöngyszemek, mint a Sorta Fairytale vagy a Caught a Light Sneeze. A lemezen kevésbé érdekes Dragonban legalább jól megcsapkodta az elmaradhatatlan Bösendorfert. De összességében nem működött a varázslat, nem jött a földre döntő vihar, még csak egy kis megfázás sem. A Secret Spellt legalább háromszor írta meg elmúlt három lemezén a művésznő, és a zongorás szólódarabok is mintha saját merengős dalainak karikatúrái lennének – keserű volt utánuk az érzés. Az abszolút mélypont a Professional Widow playback remixére való dzsemmelgetés volt, ami még azzal együtt is kiütötte a biztosítékot, hogy beláttuk: a szerepjátszáshoz néha ruhaváltásra is szükség van.
Ha az abszolút mélypont mellett a főprogram csúcspontját is meg kellene neveznünk, akkor az egyértelműen az ügyesen a végére pozicionált Code Red lenne. Az új lemezről ez az egyik évtizedes karriertávlatban is kiemelkedő szám, és ha lehet, a koncert változatban még tovább fokozták a dal paranoid hangulatát. Twin Peakses, vörös bársonyfüggönyös háttér előtt a refrén háromsornyi megkönnyebbülése után a negyedikre vijjogó gitárokkal ütött be az apokalipszis.
A ráadásra az idegesítő ültetést megunva a tömeg a színpad elé nyomult és a hangulat is felforrósodott. A Precious Things ehhez hatásos kíséretet is biztosított, még ha azért annyira nem is átütően, mint a Venus lemez koncertfelén. Ennél is jobb volt szerencsére az új cd másik értékelhető dala, a Bouncing off Clouds, amelynek bármilyen normális zenecsatornán világslágernek kellene lennie. Könnyű kézzel megírt, nem túl tartalmas dalocska, fogós gitárdíszítésekkel és a hallójáratból kitörölhetetlen refrénnel – be is indult rá a bölcsészlány kinézetű kemény mag. Ezzel szemben teljes kudarcnak bizonyult a Tears in Your Hand előadása. Egyrészt egy levezető, nyugis számról van szó, ami után már nehéz újra felpörgetni a közönséget. Másrészt a problémát tetézte a teljesen lélektelen, langyos víz előadásmód. A Hey Jupiterrel még egyszer felcsillant a kis nő zsenialitása, de addigra már szép reményeink mind szertefoszlottak.
Nagy magyar tragédia, hogy soha nem akkor látunk senkit, amikor még tétje van annak, amit csinál. Amikor még nem merült ki teljesen a kreativitása és ezért nem kényszerül arra, hogy újradefiniálja önmagát. Torit is jó volt látni, csak kár, hogy ilyen sokára. Az önreflexió a művészet halála.
