Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Barcelona az a város, ahonnan anyu elment kiküldetésre, és most a gyerekek irányítják a show-t. Apu nevére már senki sem emlékszik, de nincs probléma a tekintély hiányával, a szabadság előfeltételének számító rendet ugyanis fenntartja a polgárőrség. Egy fővárosról van szó, a szokásos fővárosi nyűgök, a nagy minisztériumok és bürokráciák nélkül. Nyugodtan lehet tehát koncentrálni az igazán fontos dolgokra, a lazulásra és bulizásra.
Persze ahhoz, hogy idáig eljussunk, még hosszú utat kell megtennünk, különösen ha Gironában száll le a gépünk. Ez ugyanis az első tábla szerint 82 kilométerre van Barcelonától, ami már önmagában is szívás, pláne ha hozzávesszük, hogy a csatlakozásra csak akkor lehet jegyet venni, ha a helyi munkaerő is úgy érzi, hogy már eljött az idő a blokkolásra. A buszút amúgy kellemes, pozitív externáliaként pedig letudhatjuk a két emblematikus építmény, a Gaudí-féle Sagrada Família és a rakéta alakú Torre Agbar megtekintését. A buszállomáson mindjárt útbaigazít bennünket a remekül kiépített helyi turistairoda munkatársa, és egy 5 eurós napijegyért máris a szinte percenként járó metróban találjuk magukat. Érdekes, hogy ebben a Budapestnél kisebb, komoly szintemelkedésekkel megáldott városban minden megterhelés nélkül sikerült kifúrni a szükséges 5-6 alagutat. Persze építési kultúrában nincs hiány, ez már az autópályán egyértelművé válik. Sőt, talán kicsit túlzásba is viszik: ahogy később Barcelonában, úgy már az út mellett is alig van beépítetlen terület, megbontatlan hegyoldal. Az egész régió egy nagy építési terület, nem is lepődünk meg, amikor egy helyi magyar azt mondja, hogy a GDP 30 százaléka lehet az építőipar. Ő is ott dolgozik, fölösleges volt kérdezni.
Az építészet a katalánok számára ugyanakkor legalább annyira művészet, mint ipar. Szép példája ennek a Güell park. Az Antoni Gaudí által eredetileg lakóparknak tervezett, de közparkként végző Güellt nem a triviális módon érdemes megközelíteni. A hegy oldalában mozgólépcső kímél meg a felesleges izzadságcseppektől, fenn pedig gyönyörű látvány vár minket, végre összeáll a fejünkben a város teljes alaprajza. Az eredetileg a helyi menő kerámiaműhelyek selejtes darabjai közül gyűjtött alapanyagokból Gaudí egy párját ritkítóan kellemes amfiteátrum-oszlopcsarnok kompozíciót hozott össze. A túra során így megkapta, amit megkaphatott a szem, előtérbe kerülhet tehát minden, ami a szájnak ingere. A főutca Ramblason érdemes lehet kipróbálni a három főre 80 eurós paella-lakomát, többször úgyse lesz rá pénzünk. Amúgy maradnak a 9 eurós menük, vagy reggelire a tortilla, ami némi meglepetésünkre praktikusan rántotta formát ölt bizonyos kerületekben.
Ha túl vagyunk már az ajándékba vett 40 eurós hamisított Ronaldinho-mez megvásárlásán, és a Catalunyán meg a Ramblason is meguntuk a masszívan ömlő turisták bámulását, kezdődhet az éjszakai élet feltérképezése. Mint az a bevezetőből már kiderülhetett, az egész város egy hatalmas Lakótársat keresünk! valóságshow, random vonuló tinédzserhordákkal. A kiindulópont egyértelműen a Placa Reial. Schwedenplatz, fordítja le saját nyelvére a látványt egy mellettünk elhaladó osztrák srác, és valóban. Ezen négyszögletű, pálmafákkal övezett téren és környékén található a helyi vigalmi negyed, a megtévesztő nevű Barcelona Pipa Clubbal, a szidekárnak ejtett Sidecarral, valamint a kidobók által átmenetileg zártkörűvé minősített 13-mal. De rutinosabb versenyzők a tér mögötti sikátorokban indítanak: vendéglátónk ugyan a Rossz lépés előtt tett le minket, de mi mégis a jó oldalt választottuk. A jutalom egy fél kiló cukorral megerősített capirinha a néger pultos kezéből. Innen lehet még próbálkozni a rockosabb Tequlia irányában, de ha valami szigorúbb ütemezésre épülő rendszert akarunk vinni az életünkbe, akkor a Moog lehet a végállomás. Itt végre az egyenesen a pesti Tiesto-koncertről érkező útitársunk is elemében érezheti magát, megkezdve az előbb alacsonyra, majd magasabbra pattanó kosárlabda lekezeléséhez hasonló mozdulatsorok bemutatását, illetve a szavakkal le nem írható „pumpálást”. Ez után a nyár után „megkomolyodom”, mondja, miközben megyünk felfelé a másik szintre, ahol az európai hangulatba került amerikai tinédzserek örömére nyomja a Franz Ferdinandot a rácsokon őrjöngő, kétes nemi identitású lemezlovas. Az igazán nagy dolgok azonban az utcaszinten történnek, ahol a rezidens dj jó kedvvel, bőséggel osztotta a kettő-négyeket, alapvetően ragaszkodva a láthatóan működő minimál és populár techno kombinációhoz.
Még üveges szemmel aludtak a boltok, mire a rommá bulizott várost nagy szakértelemmel már ismét tisztába rakta a Főkefe. Fáradtan, de derűlátóan tekintettünk a jövőbe, teljesítményünk teljes tudatában. Megpumpáltuk Barcelonát.
