Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Már az ENSZ angol nevére épülő cím-szójáték is mutatja, hogy a nyolcvanas évek nagy thrash-négyesének egyik oszlopos tagja, a Megadeth ismét visszatért a világpolitikai küzdőtérre. Ezzel együtt pedig a kilencvenes évtized végének nem kifejezetten sikeres rádiós-slágeres korszaka után a zenekar végül visszatalált korábbi fémes hangzásához is. Bár a visszametálosítás már az előző két lemezzel megkezdődött, az ottani meleg hangszíneket ezúttal egy sokkal szikárabb, az 1990-es csúcslemez Rust in Peace-t idéző hangzás vette át.
Az „Egyesült irtózás” más szempontból is múltidéző anyag: míg a rocktörténeti klasszikusnak számító 1986-os Peace Sells album borítója az ENSZ New York-i központját egy nukleáris támadás után ábrázolja, a friss lemezen az épület éppen ostrom alatt áll. Ahogy a nyolcvanas években az ENSZ-delegáltak számára „eladó volt a béke”, úgy most sem kíméli az énekes-gitáros, Dave Mustaine a világkormányzás legfőbb szervét. A banda főnöke szép sorra végiglátogatja az elmúlt másfél évtizedben védjegyévé vált témákat a biológiai hadviseléstől és terrorizmustól az apokalipszisen át a politikai manipulációkig. Nem csoda, ha még mindig aktuálisak a témák – a katonai-ipari komplexumot még az ízig-vérig katona Eisenhower elnöknek sem sikerült maga alá gyűrnie. Mustaine mindenesetre bevisz egy-két találatot a Bush-adminisztrációval szoros szimbiózisban működő Halliburton-cégcsoportnak, miközben azért a célkeresztbe elsősorban az iszlám radikálisok és a gaztetteikhez asszisztáló ENSZ kerül. Egy-két furcsább sor fényt vet Mustaine újdonsült kereszténységére is – de hát volt is honnan megtérnie a korábbi masszív drogos és alkoholista Dave-nek.
A szövegek hozzák is az aranykor hangulatát és színvonalát, de ugyanez nem feltétlenül mondható el a zenei alapokról. A trappolós Sleepwalker kapcsán az sem érthető, hogy a lemezre hogyan került fel, nemhogy mindjárt az első számnak. Szerencsére mindjárt jön a Washington is Next!, egy igazi harmonikus Megadeth-gyöngyszem a 18-as hangár modorában. A Never walk alone-ban a furmányosan moduláló refrén kelti fel az ember érdeklődését, de az igazi nagyágyút a cím- és egyben programadó dallal veszik elő Mustaine-ék. A dal a zenekar legszebb hidegháborús-military hagyományait idézi – a szigorú verzét egy dallamosabb, igaz, még így is szorongást keltő refrénnel koronázták meg. A kiemelkedő pillanatok között még megemlíthető az igen emelkedett zárótémával ellátott Gears of War, de a többi szám legjobb esetben is töltelék.
A problémát talán az jelenti, hogy a zenekar legsikeresebb korszakában, a kilencvenes évek elején Mustaine mellett egy másik zenei zseni, Marty Friedman is szántotta a húrokat, sőt a számok fénypontjai éppen a tökéletességig átgondolt Friedman-szólók voltak. A mai tagságnak ezzel szemben nincs saját kiforrott stílusa, még ha Glen Drover technikai szempontból kifogástalanul gitározik is. Nem jött be az A Tout Le Monde felújítása sem, a begyorsított verzió lényegesen bénább lett, mint a súlyos középtempójával az ember fölé tornyosuló eredeti. Egyszerűen kiölték belőle a lelket. Érthető persze, hogy Mustaine akart még egy esélyt adni a számnak, ha már egy félreértés miatt a Youthanasia lemez idején az MTV-ben ülő sok kis Révai József kicenzúrázta a klipet – nehogy már bármit nézhessenek gyermekeink, mármint a kóla- és mobilreklámoktól és a primitív ganxsta-raptől eltekintve.
Az ilyen múltidézések ellenére a Megadeth a legújabb inkarnációjában is él és virul, szemben az immár évtizedes kreatív válsággal küszködő nagy rivális Metallicával. De progresszióról azért túlzás lenne beszélni: a lemez végével önkéntelenül is egy pillantást vetünk a naptárra: biztos, hogy 2007-et írunk?
