Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Bár elsőre furcsának tűnhet, de egyáltalán nem alaptalan Oskar Roehler rendező döntése, hogy Michel Houllebecq nagy vihart kavart könyvének francia miliőjét német környezetre cseréli. Hiszen maga a könyv is „egy olyan ember életét meséli el, aki Nyugat-Európában, javarészt a XX. század második felében élte le az életét”. Ez az a korszak, amikor a szerző szerint az ország, ahol született, lassan, de visszafordíthatatlanul süllyedt a félszegény ország státusa felé és a szeretet, a gyöngédség érzése teljesen kihalt az emberek közötti érintkezésből.
Houllebecq regényében az emberek ilyen tovább nem osztható elemi részecskék, elszakadva a nagy egésztől, magukra maradva. Remény nélküli társadalomkép, egy pusztulásába rohanó civilizáció látlelete. Roehler filmje ezzel szemben a regényrészletek szelektív összerendezésével a reményt helyezi az útjukat kereső egyénekről szóló történetek középpontjába. Ez önmagában persze még belefér az alkotói szabadságba, ahogy az is, hogy a film csak a felszínt kapargatja, amikor Houllebecq terjedelmes társadalomfilozófiai eszmefuttatásaiból mindössze néhány bonmot-t emel ki. A rajongók számára öröm, hogy a tömörítés azért számos emlékezetes pillanatot idéz fel a könyvből, még ha a forgatókönyv egységét előtérbe helyezve sokszor önkényesen is.
A mozifilm így a két féltestvér életéről, a nukleáris korszak termékéről szól. Persze nem az atomtámadástól vagy erőmű-katasztrófától érintetlen Németországról van itt szó, hanem a hagyományos család széteséséről, a társadalom atomizálódásáról. Michael – a könyvbeli Michel Djerzinski, Christian Ulmen remeklésében – a klónozás nemzetközi hírű kutatója. Végeredményben az emberiség az agresszió alapját képező evolúciós kényszerek alól való felszabadításán dolgozik – aktuális kérdés egy olyan korban, amikor a szexuális érintkezésnek már nincs meg eredeti, az evolúcióban kifejlődött funkciója. Féltestvérének elméleti megközelítésével szemben („a farkát csak pisálásra használta, és kész”) Bruno – Moritz Bleibtreu – inkább a terepmunkát választja. A diszfunkcionális család és az intézeti gyerekkor traumáját new age táborok és a pszichiátriai osztály közötti ingajáratban próbálja feldolgozni, mindig új nőket hajtva, akikkel persze ha odakerülnének sem tudna mit kezdeni. Martina Gedeck (lásd még A mások élete) egyfajta német Isabelle Huppert-ként totális alakítást nyújt az utolsó virágzását élő középkorú nő szerepében. Az ő Michaelája lenne az, aki egy ideális világban megmenthetné Brunót. Kiegészülve Michael gyerekkori szerelmével – Franka Potente –, hatásosan keltik életre a regény amúgy nem túl bonyolult alapgondolatát: „a szeretet összeköt, és örökre összeköt. A jó megvalósulása a kapcsolódás, a rossz megvalósulása az elszakadás.”
Ha az „űrhideg ürességbe” hulló könyv végkicsengését egy pozitívabb befejezésre is cserélik, a filmes szeretetkiáltvány megalapozott művészi koncepció: ahogy négyen ülnek a tengerparton, pedig csak hárman vannak jelen.
