A szereplőválogatás diadala ez a szemtelen, de korántsem szellemtelen „útifilm”, úgyhogy joggal tekinthetjük Alan Arkin vasárnap kiosztott Oscar-díját az egész színészcsapat elismerésének. Különösen jogosnak tűnhet ez a megközelítés, ha figyelembe vesszük, hogy a szex, drog és rakendroll életfilozófiájú nagypapa nagyjából a film felénél átszippantja magát a túlvilágra, rákényszerítve ezzel más, némasági fogadalmat tett mellékszereplőket arra, hogy elkezdjenek beszélni.
Annyi biztos, hogy az elmúlt év egyik legjobb beszélgetős jelenete adja meg az alaphangot a dramédiához. Ennek során a szerencsétlen hétéves kis Bogyó (Abigail Breslin) csak kérdez és kérdez, mígnem hat lépésben mattot ad az egész família törékeny belső kapcsolatrendszerének. De nemsokára új kihívás felé veszi az irányt, miután megtudja, hogy az aktuálisan uralkodó gyerek-szépségkirálynő megbukott a doppingteszten. Innentől kezdve nincs megállás: a kicsi kocsi újra száguld és dudál, hogy az egyéni törekvéseket a közös cél érdekében feláldozó családtagok eljuttassák a család kicsi kincsét a nyugati csoport döntőjére. Az egy dolog, hogy a sok koravén barbilány között Bogyó legfeljebb természetes, hogy ne mondjuk, belülről fakadó szépségével tüntet. De idővel az egész rém rendes család kimutatja a foga fehérjét, és egy hatásos performansszal demonstrálja különállását a karót nyelt kispolgári társasággal szemben.
Furcsának tűnhet persze, hogy Michael Arndt minden fordulatosságával együtt is egyszerű forgatókönyve volt az amerikai filmes elit szerint az év legjobb eredeti írása. De a minimálköltségvetéshez jól illik a minimálkönyv, a hangsúly úgyis a minden akadályt ledöntő szereteten van. Mire jön Chloé a 24-ből és bevezeti Bogyót a világot jelentő deszkákra, apa, anya, nagybácsi és öcsi már megpecsételték szétszakíthatatlan közösségüket, és legyőzték belső kétségeiket. Bogyónak sincs más dolga, mint hogy bebizonyítsa a közönségnek, hogy ezt ő is meg tudja csinálni. A közönség pedig döbbenten ül: ők még azt hitték, hogy a jódli egy jó dili.
