Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sokáig az idei Oscar egyik legnagyobb esélyeseként emlegették a Dreamgirlst, ezt a Broadway-darabból készített nagyszabású musicalt, míg végül az utolsó kört jelentő ötös fogatba sem került be a legjobb film kategóriájában. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen szó nincs filmművészeti mérföldkőről. Mondjuk ha felidézzük, hogy néhány éve a szintén nem éppen Ibsen kamaradarab kiállítású (és mélységű) Chicago simán elvitte a szobrocskát, akkor akár zavarba is jöhetnénk a filmes elit pálfordulása láttán. Pedig adódik egy egyszerű magyarázat.
A Dreamgirls nagyjából és egészében Diana Ross és a Supremes történetét dolgozza fel, és a filmes Rainbow Records is nyugodtan behelyettesíthető a Motownnal. Az 1950-es évek végétől induló, mintegy húszéves sztori-ívben ebből következően végig előtérben van a faji kérdés, azaz a feketék polgárjogi mozgalma – igaz, kevésbé a politikai, mintsem a popbiznisz területén. A párhuzam ugyanakkor nyilvánvaló: ahogy Martin Luther Kingnek, úgy a filmbeli Curtis Taylor Jr.-nak (Jamie Foxx) is van egy álma, a poplisták élére robbantani egy fekete együttest. A történet azonban most, 2007-ben nem hozta lázba a filmes elitet, amely ezt követően már bőséges „szakmai" érvanyagot is talált arra, hogy miért ignorálta Bill Condon rendező munkáját. Mert hát a remek tempóban és príma vágásokkal induló film már az egyharmadánál belefullad az áriákba és a sokszor elég nevetséges recitatívókba, amelyek a klasszikus sémára, mindenfajta önreflexió nélkül cipelik hátukon a történetet. Ha valamiért mégis versenyben maradhatott a film a többi kategóriában, az elsősorban a színészi teljesítményre vezethető vissza. Eddie Murphyról kevesen gondolták volna, hogy valaha egyáltalán beengedik egy filmes díjkiosztóra, de most Little Richard és Prince keverékeként igen meggyőzően mutatja meg a „lelkét”. Jogos tehát a mellékszerepért az Oscar-jelölés, akárcsak Jennifer Hudson, az amerikai Megasztár döntősének esetében, aki Effie-ként sikerrel küzdi le a kilókat és verekszi vissza magát a világot jelentő deszkákra.
Egy másik tradicionális versenyszámban, az év túlértékelt filmje kategóriában az idén a Bábel a legnagyobb esélyes. A mexikói származású Alejandro González Inárritu csaknem két és fél órás filmjének érdemi cselekménye nincsen. Ennél nagyobb baj, hogy mondanivalója sem sok, ha csak azt nem vesszük annak, hogy a japánok barátságosak, és az afrikai vadásztúrán szolgálatkész serpájuknak, ha fél karjukat nem is, de puskájukat mindenképpen odaadják. A feszesre vágott és stílusos trailer után hiába ülünk be nagy várakozásokkal a moziba, unalmunkban kénytelenek vagyunk Brad Pitt ráncainak számlálásával elütni az időt. Az első másfél órában egyetlen puskalövéstől eltekintve konkrétan nem történik semmi, és amikor azt hinnénk, hogy végre összeáll valami a mozaikokból, csak még nagyobb csalódás vár ránk a tokiói toronyház sarkán túl. Ráadásul még az sem lehet mentség, hogy a több földrészt átívelő szcenárió leforgatásával veszett el a jelentés, hiszen az nyilvánvalóan már eredetileg sem volt benne meg.
A népek hazája: nagy világ. És valóban sok nyelven beszélnek benne. De nem kell ahhoz elektromérnöki diplomával rendelkezni, hogy ne legyen számunkra újdonság: globalizált világunkban is találni olyan területeket, ahol hiányos a mobil-lefedettség.
Felmerülhet mindezek után, hogy miért fog néhány Oscart mégis bezsebelni a Bábel. Egyrészt azért, mert az aktuális dinoszauruszos-komputeranimált eresztés kifejezetten gyatrára sikerült, másrészt azonban a korszellem a felelős. Már a tavalyi Oscar „legjobb” filmje, a csöpögős Ütközések és az idei Golden Globe is mutatta, hogy a kultúrák összeütközéseinek és párbeszédének boncolgatása mostanában a nyerő formula (lásd a díjazottakat: Bábel, Borat, Skócia utolsó királya, Levelek Iwo Jimából). Erre Inárritu filmje még rá is pakol néhány olyan aktuálisan érzékeny üggyel, mint az USA–mexikói határ vagy az iszlám terrorizmus kérdése. A jó időzítés ugyanakkor kevés a művészi sikerhez, márpedig a Bábel egy jó film helyett legfeljebb szép képek és szép hangok együttese. Persze egy csúnya világban már ennyi is elég lehet a boldogsághoz.
