Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha csak filmes élményeink alapján ítélnénk meg az amerikai kertvárost, bizony lesújtó lenne a véleményünk: hiába a három szoba, ha nincs ki a négy kerék. A gyerekeket akkor már hagyhatjuk is: az Apró titkok nem túl kifejező eredeti címe (Little Children) ugyanis hasonló mértékben félrevezető is. A gyerek itt csak kellék a felnőttek regénybe illő – és regényből adaptált – játékában. A Dogville-es narráció csak rátesz egy lapáttal a szépirodalmi, vallomásos jellegre, megannyi kitörési kísérletre a fullasztó kisvárosi életből.
Közülük is emblematikus szerepet kap Sarah (Kate Winslet), akit az ingerszegény környezet mellett a megértő társ iránti vágy és az alulfejlett anyai érzés tesz instabillá. Kate Winsletnek a Holidayban sikerült hozzásüllyednie Cameron Diaz színvonalához, és elkövetni egy masszív színészmesterség-ellenes terrorcselekményt. Most azonban modernizált Bovarynéként összeszedett, igaz nem túl eszközgazdag alakítást nyújt. Kissé diffúzabbra sikeredett a gyesen lévő apát játszó Patrick Wilson szerepe, de valahogyan csak egyben tartja a látszólag összeegyeztethetetlen jellemvonásokat. A sokszereplősnek induló történet végül lebomlik néhány fő karakter követésére, közülük is elsősorban Jackie Earl Haley nyújt kiközösített szatírként életveszélyes alakítást. Ettől függetlenül a többieknek is megvannak a maguk intenzív jelenetei: Jennifer Connelynek éppenséggel nem is kell nagyon mást csinálnia, mint merően néznie ahhoz, hogy átérezzük egy házasságtörés minden következményét.
A részletek kibontásához ugyanakkor idő kell, ami belassítja a filmet, és a kétharmadánál akár el is kezdhetnénk pánikolni, hogy már sosem találkoznak össze az egymástól távolodó szálak. De az egymás fizikai közelségében lezajló sorstragédiák láthatatlan kapcsolatot teremtenek a szereplők között: mindenki hibázik és mindenki felelős, miközben mindenki csak szabad és boldog akar lenni. Ebben a finom szabályok által vezérelt viszonyrendszerben, ha bedől egy dominó, könnyen felboríthatja szomszédját is. A kertvárosnak ugyanakkor nincs szüksége kerítésre ahhoz, hogy elszigetelje magán belül a veszélyes gócokat. A paranoia és a konformizmus automatikus öngyógyító válaszreakció minden rendellenességre, és a seb helyén idővel csak a heg marad. A nagy érzelmek elmúltával pedig azt is változásként éljük meg, ha minden ugyanúgy marad. Ahogy az a kertváros időtlenségében már lenni szokott.
Az Apró titkok ennyiben nem mond többet, nem jobb és nem is más, mint a Boldogságtól ordítani, a Jégvihar vagy az Amerikai szépség. De nyugodtan odatehető melléjük. És ez azért nem rossz ajánlólevél az Oscar-szezonban.
