Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Keressük az eredetit! Általában ez a hüvelykujjszabály jól beválik, ha könyvekből készült filmeket nézzünk: szinte kötelező a fanyalgás, hogy a derék mozisok lebutították a cselekményt, leszázalékolták a gondolati tartalmat, meg amúgy is olvasás közben mindent másképp képzeltünk el, mint ahogy megcsinálták végül. Bizonyos esetekben persze a komputer által generált látvány szárnyakat adhat szegényes fantáziánknak (Gyűrűk ura), és az sem ritka, hogy a film a maga műfajában ugyanolyan remekmű, mint amilyen a könyv volt (Hosszú álom).
Arra már kevesebb példát tudunk hozni, hogy a szélesvásznú változat jobban sikerült a bőrkötésűnél, pedig a „könyvuralom” okának megfejtése mindenképpen megérne egy misét. A történetmesélésre épülő művek esetében erre kézenfekvő magyarázat lehetne az, hogy ha olvasva megismertük a csavarokat és a slusszpoént, akkor a vetítőgép előtt ülve már nem fogjuk tudni újra beleélni magunkat a könyv világába. Viszont a gondolatmenetet megfordítva azt is mondhatjuk, hogy a terjedelmesebb prózai kifejtés veszít az érdekességéből, ha átestünk már a filmes történetzanzásításon: márpedig éppen ezt érezhetjük Patrick Süskind A parfüm – Egy gyilkos története című regénye esetében.
A német Nagy Könyv szavazás negyedik helyezettje 1985-ben jelent meg, és azóta már Martin Scorsese, Ridley Scott és Tim Burton is tervezgette átültetését mozgóképre, de végül egyik projektből sem lett semmi. Talán ők sem tudtak túllépni azon, amit Stanley Kubrick is érzett: ezt az illatok hatalmát megörökítő könyvet egyszerűen nem lehet megfilmesíteni. A fiatal német film üdvöskéje, Tom Tykwer mindenesetre nem riadt meg a feladattól, és minden idők legnagyobb belföldi, 50 millió eurós költségvetéséből leforgatta a bestsellert.
A bolond az orrával lát – írja egy helyen Süskind –, ahelyett hogy a szemével nézne. Tykwer szó szerint vette ezt a mondatot, és egy érzéki filmet csinált az érzéki könyvből – csak éppen az érzékszervet cserélte fel. Érzékelve médiumának korlátait és erősségeit úgy döntött, hogy a szemnek meséli el Jean-Baptiste Grenouille, e XVIII. századi parfümgéniusz történetét, és az egyszerű ötletet zökkenőmentesen meg is tudta valósítani. A látványos képi világ és a történetet néha a könyvtől eltérően tömörítő szerkezet – ez utóbbira példa lehet az „illatszertár” Baldini által történő lejegyzése – együtt egy olyan hatásesszenciát ad, ami után már fölöslegesnek tűnhet a hosszadalmas olvasás. Csak megerősíthetjük ezt az érzésünket, ha már a film ismeretében vesszük kezünkbe először a regényt: a mesekönyvekig leegyszerűsített megközelítésével és mindenfajta invenciót nélkülöző narratívájával már korántsem lesz olyan átütő élmény, mint ahogy azt olvasottabb barátaink beharangozták.
Tykwernek sikerült újrateremtenie a történetet egy neki talán még inkább megfelelő közegben, valahogy úgy, ahogy Bernd Eichinger producer is megfogalmazta: a mű ereje a részletekben rejlik, de míg Süskind a szavak egyszerű és pontos hatalmát használta az alkotásban, addig mi a képek, hangok és zene hatalmát. És a tökéletes optikai pontosság végül körénk varázsolja az illatokat.
