Az emberiség eddigi legvéresebb évszázadának nevezett XX. század első nagy világégése 1914 nyarán tört ki, és bár sok millióan maradtak holtan a harcmezőkön, az ezt követő háborúk távlatából nézve mégis úgy tűnik, hogy az első világháborúban volt még valami a régi korok összecsapásainak „emberségéből”. A véres harcmezők ismeretében nehéz humanitásról beszélni, de a korabeli feljegyzések arról tanúskodnak, hogy az egymással szemben álló felek képesek voltak egymást emberként kezelni, elég csak a légi csatákat egyfajta modern párbajként megélő pilótákra, illetve a frontvonalakon fraternizáló bakákra gondolni. Ez utóbbi jelenséget vitte vászonra Christian Carion, a Fegyverszünet karácsonyra című film francia forgatókönyvíró-rendezője.
A Nyugat-Európában már egy éve megjelent francia–német–angol–román háborús filmdráma a nyugati front egy állóháborúvá merevedett részén játszódik, egy lövészárok-háromszögben. A film főszereplői azok a francia, német és skót katonák, akiket szembeállított egymással a nagypolitika, de akik igazából sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint azokra a vezetőikre, akik a frontra küldték őket – legalábbis ez Carion egyértelmű üzenete. A díszbemutatóra Budapestre látogató rendező szerint az 1914 karácsonyán ideiglenes tűzszünetet kötő és egymással ünneplő katonák gyakorlatilag az európai integráció előfutárainak tekinthetők, az európai eszme ugyanis épp arról szól, hogy az évszázadokon át egymástól erőszakkal elválasztott népek egyszerű képviselői – akár a politika ellenére is – egymásra találnak.
A mai közönség minden bizonnyal egyet tud érteni a háború aljasságát és kegyetlenségét elutasító fraternizálással, de az is biztos, hogy a híradókban napi rendszerességgel valódi háborús jelenetekkel találkozók számára az első érzés a szkepszis, a „na persze” érzése lesz ezt a filmet látva. Az operaáriákkal is teleaggatott alkotásban ugyanis akkor kezdődik el az igazi barátkozás, amikor az egyik német katona – amúgy Európa-szerte ünnepelt tenor – karácsonyfát ragad és a Stille Nachtot énekelve elhagyja a biztonságos lövészárkot, hogy a senki földjén átkelve együtt ünnepeljen az ellenséggel. A nézők azonban tudják, mi történt a későbbiekben ebben, illetve még inkább az ezt követő háborúkban, így ma már kevéssé hiteles az egymás hátát lapogató ellenséges katonák képe, annak ellenére, hogy a filmet valós események inspirálták.
Szomorú, de az a bátyját elvesztő skót katona tűnik a leginkább XX. századinak, azaz korunkbelinek, aki könyörtelenül leadja az első – amúgy szerencsétlenül épp egy francia katona életét kioltó – lövést a karácsonyi közös ünneplést követően, megmutatva ezzel a követendő irányt a jövő katonáinak.
Kolozsi Pál