Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ár/érték arányban nem sok európai rockfesztivál vetekedhet a magyar–osztrák határ Hegyeshalommal átellenes oldalán megrendezett Nova Rockkal. Ezt a fellengzős megállapítást talán érdemes még annyival pontosítani, hogy azoknak ért meg minden pénzt a „pannóniai mezőkön” felállított ideiglenes városkába szóló belépő (26 ezer forint), akiknek a kilencvenes évek végével – egyelőre – a rock története is véget ért. Ha nem hitte az ember azt, hogy otthon hagyta a forgalmi engedélyét, amely valójában nála volt, és ezért nem fordult vissza érte, akkor még elérhette az új kor új (leendő) világsztárját, az Avenged Sevenfoldot. A bénábbak, mint mi, viszont csak az időutazós rész kezdetére, a hamvaiból feltámadt Alice in Chainsre érkeztek meg.
A Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden mellett a kilencvenes évek eleji grunge-hullám egykori negyedik nagy sztárcsapata, az Alice in Chains tragikus véget ért: a teljesen magába fordult és magára maradt, heroinista énekesre, Layne Staleyre két héttel halálos túladagolása után találtak csak rá lakásában. Layne sokáig pótolhatatlannak tűnt, de Jerry Cantrellék most William DuWall személyében kellően karakteres énekest találtak, akivel szerencsére nem vált sírrablássá az olyan zseniális Staley-számok megidézése, mint az Angry Chair.
Hatalmas élmény volt a műsor felében Dirt-korszakos dalokkal előálló, csúcsformában zenélő Chainst látni, de legalább ekkora élmény volt este az is, amikor a Metallica az idén 20 éves Master of Puppetset az első hangtól az utolsóig eljátszotta. Csak ömlöttek az ember fejébe a képek: a kazettás magnóról, poszterekről és metálpólókról – ezek a dalok idővel tényleg egy korosztály meghatározó élményévé váltak. Furcsa volt látni a nem is oly rég még lomha mozgású, elkényelmesedett Lars Ulrichot, amint Duracell-nyuszi módjára sorra gördítette lefelé a cájgon a védjegyévé vált dobbreakeket. De hiba lenne egyedül őt kiemelni, a One-ban vagy a Masterban Kirk Hammett is csont nélkül pengette ki az álomszólókat. A szép számmal megjelent osztrák fiatalság igazából csak a fekete lemezes nagy slágerekre indult be, de a felszabadult hangulaton ez sem rontott sokat. Az elbaltázott St. Anger után csalódott rajongóknak Hetfieldék ezen az estén bebizonyították: van múltjuk, amelyet nem akarnak megtagadni, sőt, büszkék is rá. Más kérdés, hogy van-e jövőjük.
Ez a kérdés a Tool esetében nehezen lenne értelmezhető: az amerikai kvartett annyira saját kora előtt jár, hogy a jövő is csak loholni tud utánuk. Mondom mindezt úgy, hogy a koncertjük látvány szempontból eléggé csalódás volt, egy winampos randomgenerátor szintjén mozgott a vizuális aláfestés. A zene ugyanakkor korszakalkotó és a komplex, többrétegű, az ambienttől a tördelt ritmusú progresszív metálig terjedő sávot végigjátszó számok élőben is igazságot szolgáltattak a zenekarnak. Kivételek ők, aláássák a megrendíthetetlennek látszó szabályt: súlyos és művészi zenével is le lehet igázni a 100-as Billboard-listát.
Látványban igazán maradandót a három nap alatt csak a Massive Attack nyújtott, de a kilencvenes évek három klasszikus lemezén közreműködő alkotótársak azért még mindig hiányoznak Robert Del Naja mellől. Persze jó zenészekkel egy koncert erejéig be lehet tölteni az űrt, bevált a formula, annyira, hogy maga Axl Rose is felvállalta némi kis pénzkereseti lehetőség érdekében.
Amit a Nova Rockon láttunk, az persze nem a Guns ’N Roses, csak Axl és turnézenekara, de a nagyarcú pacsirtától eltekintve ilyennek nagyon rendben volt. Miközben Axl, úgy látszik, továbbra sem nagyon tudja, hol van éppen a világban – most például buzgón köszöntötte a bécsieket – a zenészeket prímán összeválogatta maga mellé: mindjárt három (!) elképesztően ízesen játszó szólógitáros szaggatta a húrokat, köztük a tényleg Slash-színvonalú Robin Finck. Igaz, Axlnek semmi hangja nincsen már, de a November Rain még mindig monumentális és a Welcome to the Jungle meg még mindig letépi az ember fejét. Így a tíz év remeteélet után újra előkapart Izzy Stradlinnel előadott, gonoszkodó Used to Love Her hangjaira már igazán jóllakottan lépdelhettünk kifelé a mocsokban az idei év legjobban szervezett, de legrosszabbul rendezett – a tisztálkodási lehetőségeket totálisan nélkülőző – fesztiváljáról.
