Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A New York-i folk-pop énekes Suzanne Vegát 1983 májusában kérte meg Paul Mills ügyvéd és költő. Vega 22 évvel később, 2005 decemberében, túl egy váláson mondott igent Millsnek. A szerelem képes a legnagyobb szakadékokat is áthidalni, negyedszázadokat, házasságokat.
Az Örkény Színházban látható Roland Schimmelpfennig-darabban szinte évre pontosan hasonló méretű az egykori szerelmeseket elválasztó szakadék, egy nagy különbséggel: Frank (Hegedűs D. Géza) soha nem gondolta komolyan, hogy egy életet éljen le diákkori egynyári szerelmével, az ajtóba 24 év után a semmiből beállító Romyval (Kerekes Éva).
Schimmelpfennig ugye az a német divatszerző, akinek sokszor csak ülnek és beszélnek a szereplői. Ez papíron akár még jól is hangozhat, de ha a szöveg érdektelen, akkor az előadás is kudarcra ítélt, ahogy azt a Krétakör–Katona kooprodukciós Előtte-utána is bizonyította. A Nő a múltból szerencsére mozgalmasabb, még ha más Schimmelpfennig-stílusjegyek érvényesülnek is benne.
Az egyik ilyen a jelenetek zsilipelése, azaz folyamatosságában megszakított szerkesztése, ismétlése, újrakezdése. A szaggatottságot – és az ebből kibontható zaklatottságot – Ascher Tamás rendező hanggal, fénnyel, térbeli elkülönítéssel maximálisan ki is használja. A színpadra állítás okosságai ugyanakkor nem válnak megterhelővé, mivel maga a darab egyszerűségével tüntet: minden időbeli ugrálás ellenére van egy határozott vonalvezetése, amelytől nem tér el epizódokkal. A szereplőknek nincs önálló karaktere, egy-két mondat, mozdulat alapján kell kialakítanunk, hogyan is viszonyuljunk hozzájuk. Nehéz lenne így a szereplőknek brillírozni, és valóban, inkább a koncepció, mint a színészi játék marad emlékezetes az előadásból: Kerekes Éva Romyjából a sértett szavak helyett inkább a baljós, veszélyt, de egyben szerelmet és életet hirdető piros ruha, az élete nyugalmában fenyegetett feleséget játszó Für Anikóból legfeljebb egy őrült vihogás.
Az önmagukban keveset jelentő részek összjátékából az előadás végére látszólag kiemelkedik egy szürrealizmusba hajló történet, főszerepben a bosszú angyalával, de a végkifejlet elvontsága ellenére a darab nagyon erősen ellenáll a rajta fogást kereső értelmezésnek. Nincs átélhető sorstragédia, bűn és bűnhődés, vagy ha van, azt csak mint jelenséget érzékelhetjük, mintha a természet töltené be akaratát, fákat csavarna ki tövestül a pusztító vihar.
Nincs tanulság, nincs többről szó, mint hogy visszajön egy nő a múltból és be akarja váltani a férfi neki tett ígéretét. Abszurd, de abszurditásában is teljesen életszerű.
